Az élet nemcsak arra való, hogy dolgozzunk; néha élni is kell.

Ha olyasmi történik, ami a tudomány számára értelmezhetetlen, abból csak két dolog következhet teljes bizonyossággal. Az egyik, hogy nem történt meg (a megfigyelő tévedett, hazudott vagy átverték); a másik pedig az, hogy a jelenlegi tudománynak is vannak még hiányosságai.

A csodákat általában nem a szemtanúk elbeszéléséből ismerjük, hanem olyan valakitől hallunk róluk, aki valaki mástól hallotta, az megint valaki mástól, aki megint valaki más felesége barátnője unokatestvérétől... ha elegendő ember adja tovább, minden történet átalakul. Az eredeti sztori gyakran nem több kósza híresztelésnél, amely valamikor régen kapott szárnyra, és azóta annyira eltorzult az állandó újramesélések során, hogy szinte lehetetlen azonosítani azt az eseményt - ha egyáltalán volt ilyen -, ami elindította.

Az igazság sokkal varázslatosabb - a szó jó és felemelő értelmében -, mint bármilyen legenda, kitalált történet vagy csoda. A tudománynak saját varázsa van, és ez a varázslat maga a valóság.

Ádámnak kemény dolga lehetett, amikor el kellett neveznie az állatokat - sokkal keményebb, mint azt az ókori héberek gondolták volna. A becslések szerint jelenleg mintegy kétmillió faj rendelkezik tudományos névvel, és ez csak a töredéke annak, amelyeket még el kellene nevezni.

A valódi szépséghez és a valóság világának varázsához képest a természetfeletti varázsigék és a színpadi trükkök csak olcsó bóvlik. A valóság varázsa nem természetfeletti és nem is trükk, hanem - egészen egyszerűen - csodálatos. Csodálatos és valódi. Azért csodálatos, mert valódi.

Ha valami ellentmondana a világról szóló tudásunknak, akkor a tudósok úgy tekintetnének rá, mint kihívásra, amelyre választ kell adni: ki kell dobni vagy legalábbis meg kell változtatni a jelenleg érvényes modellt. Az ilyen megmérettetések, majd változtatások és azok kipróbálásának, igazolásának sorozata visz egyre közelebb az igazsághoz.

Utódaink valószínűleg számos olyan dolgot ismernek majd meg, amelyekről mi még nem tudunk. Éppen ez a tudomány csodája és öröme: folyamatosan új dolgokról lebbentjük fel a fátylat. Ám ez nem jelenti azt, hogy bármit el kellene hinnünk, amit bárki megálmodik. Millió olyasmiről beszélhetünk, amit el tudunk képzelni, de a létezése valószínűtlen - tündérek és manók, koboldok és táltos paripák. Mindig nyitottnak kell lennünk, de csak annak a létezésében hihetünk jó okkal, amit valós bizonyítékok igazolnak.

A vallás egyik igazán ártalmas hatása, hogy arra tanít, erény megelégedni a nemtudással.

Olyan korban élek, amikor az ember a megértés korlátait feszegeti. Mi több, később még ráébredhetünk, hogy nincsenek is ilyen korlátok.

Amit a valóságos világból látunk, az nem a valóságos világ a maga lecsupaszított valóságában, hanem a valóságos világ érzéki adatok alapján szabályozott és helyesbített modellje.

Az életünk pontosan annyira teljes, értelmes és csodálatos, amennyire mi azzá tesszük. És tényleg egészen csodálatossá tehetjük.

Meglepő, mennyien nem tudnak különbséget tenni aközött, hogy "X igaz" és hogy "kívánatos, hogy az emberek higgyenek X igazában". De az is lehet, hogy nem dőlnek be ennek a logikai csapdának, csak az emberi érzésekhez képest lényegtelennek tartják az igazságot. Nem szeretném lebecsülni az emberi érzéseket. De jó lenne minden egyes beszélgetésben tisztázni, hogy érzésekről vagy az igazságról beszélünk. Mind a kettő fontos, de egészen más.

Gyakran mondják, hogy az agyban van egy Isten-formájú hézag, amelyet muszáj betölteni: pszichológiailag szükségünk van Istenre – a képzeletbeli barát, apa, nagy testvér, gyóntató, bizalmas személy szerepét betöltő személyre – és ezt a szükségletet ki kell elégíteni, akár van Isten, akár nincs. De nem lehet, hogy Isten benyomul egy olyan hézagba, amelyet sokkal jobb lenne, ha más töltene ki? Mondjuk a tudomány? Vagy a művészet?

Van valami felháborítóan lekezelő, sőt embertelen abban, ha bárkit, de különösen gyerekeket feláldozunk a "sokszínűség" és a legkülönbözőbb vallásos tradíciók megőrzésének oltárán. Mi többiek boldogak vagyunk a kocsinkkal, számítógépünkkel, vakcináinkkal és antibiotikumainkkal. De ti, ódon kis népek, a kendőcskétekkel és térdnadrágotokkal, lovaskocsitokkal, ősi dialektusotokkal, sárfalú buditokkal, ti csak gazdagítsátok a mi életünket. Természetesen meg kell engednünk, hogy gyerekeiteket tizenhetedik századi időgödrötökbe rekesszétek, különben elveszne az emberi kultúra gyönyörű sokszínűségének egy pótolhatatlan része.