Egész ifjúságom azzal telt, hogy kiszabadítsam magam a szüleim elgondolásából. Nem akartam az a közhely lenni, amit elképzeltek.

Élni csak az élhet, aki folytonosan halni igyekszik.

A személy sohasem lesz képes kilépni önnön korlátozottságából, és áttörni a másik oldalra.

A síró ember általában ura magának. A kinyilvánított érzés olyan érzés, amelyen uralkodni tudunk. Formát öltött, felismerhető lesz, nevén nevezhető, kategorizálható.

Amíg a félelem nem tud megkapaszkodni a tényekben, addig nem fog rajtunk.

Haza: jövevények elméjének szüleménye. Azért találták ki, hogy legyen egy iránya a bolyongásnak, hogy addig is, amíg eltűnünk a senkiföldjén, legyen egy hely, melyre úgy gondolhatunk, hogy ott örökké a régi marad minden, és a legszebb emlékek tényleg léteznek.

Egy emléknek térre van szüksége, hogy újra és újra létre jöhessen. De tudjon elrejtőzni is, olyan helyekre, ahová senki se kukkant be. Olyan szavakba, ahol nem is számít rájuk az ember.

Hogy igazából élhess, félned kell a haláltól, kell hogy legyen veszítenivalód.

A halál: az idő, más szóval.

Írni annyi, mint próbálgatni a mondatokat, megnézni, mit jelenthetnek. Jövevénynek lenni a saját szókincsünkben, kezdővé válni, és megkérdezni a járást. Megtalálni, amit hiába is keresnénk, mert csak attól fogva létezik, hogy rátaláltunk.

Azok a dolgok is már előre meg vannak írva, amelyek végül nem történnek meg.

Látni a legjobban másnak a szemével látunk.

Ha elég veszteség ért, idővel a múlt azzá lesz, ami a jövő volt kezdetben: kéklő messzeség, amelybe álmodozva belefeledkezhetünk, látóhatár, amely mögött bármikor lehetséges a reményfutam, s ahol, hiába múlt el minden, egyszerűen mindig megmaradt a talányos remény.

A frissen mosott ágynemű illata, a háló ablaka kitárva.
Egy új nap.
A napfény, mely betoppan a szobába, s már sehol sem találja.

Sehol semmiben nem vagyunk az elsők és az egyetlenek. Már korábban megtettek, megláttak, megéltek előttünk mindent. Csak azért vagyunk, hogy még egyszer megismételjük, újra letudjuk az egészet.