A szülők előre elképzelik a gyerekük egész életét. Nemcsak nemzik a gyereküket, de ők is találják ki.

Minden szobában azt üvölti a csönd, hogy még ott vagy, az űr téged rejt minden üres helyen.

Azt szokták mondani: az idő minden sebet begyógyít. De szerencsésebb volna így: az idő örökös visszatérés ugyanarra a dologra. Mint egy ismétlési feladat. Addig-addig ismételgetjük ugyanazt, míg elfelejtjük, milyen volt kezdetben.

A boldogság itt van, egészen közel, úgyszólván karnyújtásnyira. Amikor előre hajolok, hogy megérintsem, fejem nekiütődik a vastag üvegfalnak; hát ilyen közel.

A halált nem hatják meg a rímek és a temetők, ahogy más nyelvi eszközök és más helyek sem. Ha üt az óra, ezek a dolgok teljesen semmitmondóvá válnak.

A dolgok összefüggése vagy feltételezett kapcsolata gyakran meggátolja, hogy meglássuk a dolgot magát. Csak egy bizonyos összefüggésben ismerjük. Ahogy nem tudunk hová tenni egy utcán megpillantott arcot, pedig biztosak vagyunk benne, hogy már láttuk valahol. De hiányzik a helyes konstelláció, hiányzik az a hely - az iroda, a pult, a kassza, a kocsma -, melynek egy ilyen arc az ékessége.

A test elragadtatott a földről; nem úgy mindaz, ami reá emlékeztet.

A remény szívós valami. Levágod és újranő. Valami elvétetett, lezárult, megsemmisült, de a helyén újra kihajt a remény.

Ha baj éri az embert, sohasem tudja pontosan, mivel néz szembe. Kénytelen sötétben tapogatózni. A rettegés falat von köré, akárhogy is próbál, azon nem láthat túl.

Ha valami elkallódott, ez azt jelenti, hogy nem tudjuk, hová raktuk le. Vagyis tűvé kell tenni érte mindent, ott is, ahol azt gondoljuk, úgyse lehet. Főleg ott.

Tovább élni, ez azt jelenti: tétovábban élni. Eltökéljük, hogy tapodtat se mozdulunk, de a napok nem törődnek velünk. Egyik nap jön a másik után, magukkal vonszolnak.