A figyelmesség azt jelenti, hogy teljes mértékig az érzékelésre összpontosítunk, "azt tesszük, amit teszünk" és tudatában vagyunk a saját gondolatainknak és szavainknak. A figyelmesség egyet jelent azzal, hogy eláll az értékelő értelem, és mi teljesen átadjuk magunkat a mostnak.

Fájdalom során az ember egyfajta belső ködbe burkolózik, hogy ne kelljen éreznie egy természetes reakciót. Ilyenkor célszerű kilélegezni a ködöt és utánajárni annak a kérdésnek, hogy milyen érzések bújnak meg a köd mögött.

Az életben újra és újra szembesülünk ellenállással, de rajtunk múlik, hogy hogyan kezeljük, hogy gyarapodunk, érettebbé, bölcsebbé válunk-e általa, vagy szélmalmok ellen harcolunk. Az ellenállás az a képesség, hogy nemet mondjunk.

Bár elutasítom ezt vagy azt, maradéktalanul elfogadom magam! Senkinek sem kell megfelelnie egy normának, bőven elég, ha szeretettel veszi körül önmagát.

A szégyen nagy tanító. Arra tanít minket, hogy elnézőbbek legyünk magunkhoz és másokhoz. Ez az őszinteség útja. A szégyen megoldása a mások és az önmagunk iránti együttérzésben rejlik, abban, hogy elfogadjuk magunkat, és hónunk alá csapva a szégyenünket sétálni induljunk.

Az, ami történik velünk, nem "véletlen", hanem egy minta része, amely addig ismétlődik periodikusan, amíg fel nem oldják. Néhány öntudatlan embernél az ismétlődési ráta három hét, másoknál három év, megint másoknál három élet.

Ha alaposabban megvizsgáljuk a dolgot, és mélyebbre tekintünk, hogy megtudjuk, kik is vagyunk valójában, el kell engednünk minden szerepet, álarcot, személyiségjegyet, mintát, érzelmi struktúrát, gondolkozási szokást, sőt a testet is, mert ezek nem mi vagyunk valójában. Ha belenéz a tükörbe, akkor ott egy testet lát. De ön ez a test? A test nem tudja azt mondani, hogy "én", nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Van ott valami, amely ezen a testen keresztül hat, és ez a "valami" vagyunk mi valójában.

Megtanultam olyannak elfogadni másokat, amilyenek, megtanultam segítséget elfogadni, átadni magam a jelennek, és elengedni a holnaptól való félelmet. Mély, igaz barátságokat kötöttem olyan emberekkel, akik nem számításból szeretnek, hanem mert olyan vagyok, amilyen!

Ha egy ember dramatizál, dramatizálása mögött rendszerint feldolgozatlan, traumatikus események állnak, amelyek régebbről erednek, mint a tulajdonképpeni indíték.

Ha különösen szép múlt áll mögöttünk, szívesen gondolunk rá vissza. Ugyanakkor el is engedhetjük a múltat. Talán már öregebbek lettünk. Már elment egyik-másik vonat életünk peronjáról. Mégis vannak újabb és újabb érkező vonatok, amelyekre felszállhatunk, ha kinyitjuk a szemünket és meglátjuk őket.

Gyakran egy másik ember véleményét többre becsüljük, mint a sajátunkat. Vagy ridegségnek tekintjük, ha más a véleményünk, mint neki. Pedig a vélemények csak ösztönzések, és nekünk önmagunkból kiindulva kell eldöntenünk, hogy helytállónak tartjuk-e őket vagy sem.

Az együttérzés, ahogy a szeretet is, átváltoztató erő, amely többek között lehetővé teszi számunkra, hogy a látszat mögött felismerjük a valóságot. Ha valaki ordít, gyakran egy régi fájdalom húzódik meg a háttérben, az ítéletek mögött pedig gyakran régi sérelmek bújnak meg.

Ha különösen mély szerelmi tapasztalatokat szereztünk egy ember révén, hálásak lehetünk érte, de nem kell belekapaszkodnunk ebbe az emberbe. Mert bár ezeket a tapasztalatokat ez a személy váltotta ki, más emberekkel is átélhetjük őket, mert az ilyen tapasztalatok lehetőségét nyilvánvalóan magunkban hordjuk, máskülönben nem éltük volna át ezeket a dolgokat.

Az ember először olyan, mint egy teve. Cipeli az élet sivatagán át kondicionáltsága és függőségei terhét. Orcája verejtékével keresi kenyerét. Utána az ember olyan, mint egy oroszlán. Lázad minden ellen és mindent a feje tetejére állít. Kilép a megszilárdult normákból, és szétfeszíti a határokat, ahol csak tudja, és rájön mindarra, ami nem megfelelő neki. Végül az ember olyan ártatlan, mint egy gyermek, de olyan bölcs, mint egy aggastyán. A saját maga által felismert játékszabályok önkéntes követése révén fokozatosan belenő egy "sikeres életbe", és ezzel egy mindent síkot felölelő függetlenségbe.

Egy függőségi kapcsolatban az ember inkább tönkreteszi a másikat vagy önmagát, minthogy felébredjen az illúzióból. Mivel titkolni akarja saját tehetetlenségét, ő maga válik apa- vagy anyafigurává és nevelni kezdi partnerét.