A szívem természetéből adódóan nyitott és együttérző. Mivel azonban félek a fájdalmas érzésektől és helyzetektől, korlátokat állítok, hogy megvédjem magam.

Ha hálát érzek és juttatok kifejezésre, azáltal értékes szövetségekre találok. Mert így az örömnek, amelyet a másik felém sugárzott, esélye van arra, hogy visszatérjen a saját szívembe.

Mások hálája nem attól függ, hogy ön mennyit ad nekik, egyedül a magatartásuk függvénye, tehát az ő dolguk. Ezért nem szabad hálát követelnünk vagy kikényszerítenünk, inkább nekünk magunknak kell hálásnak lennünk - a látszólag hálátlan embereknek is, akik körülvesznek minket. Sőt, leginkább nekik kell hálát mutatnunk, számukra kell példaképpé válnunk.

Manapság már egyáltalán nem vagyunk tudatában annak, mekkora erőt és mennyi energiát fordítunk arra, hogy eltaszítsuk magunktól, amit nem szeretünk, és meglehetősen erősen belekapaszkodjunk abba, amit szeretünk.

Ha nagy öröm ér minket, az egyúttal magában rejti a másoktól való elszigetelődés veszélyét is. Ezt önhittségnek is nevezzük, ami egy későbbi bukás kockázatával jár.

Vannak olyan emberek, akiknek keressük a társaságát, mert szórakoztatónak tűnnek számunkra, mert a velük való találkozás élvezetet okoz nekünk, és előnyöket rejt magában. Viszont vannak olyan emberek, akik elől kitérünk, mert untatnak minket, mert a velük való találkozás kellemetlen érzést kelt bennünk, és attól tartunk, hogy hátrányos lehet ránk nézve, ha kapcsolatban állunk velük.

Együttérzés nélkül épp úgy bezárkózunk a sikerbe, mint ahogy a balsikerbe is. A saját lelkünk az, amely az utolsó vészfékként használja a negatívat, mielőtt a siker arrogánssá és vakká tenne minket felebarátainkkal szemben.

Aki a tartós boldogságot keresi, annak útja során szembe kell néznie azzal, ami elkedvetleníti, és meg kell tanulnia viszonyulni hozzá, mégpedig úgy, hogy ne is keresse a szenvedést, de ne is meneküljön tőle.

A vereségek és kudarcok esetén nem szabad összetörnünk, hanem arra kell használnunk az esélyt, amelyet a győzelem és a siker éppúgy magában rejt, ahogy a vereség és a kudarc, hogy egy rajtunk túlmutató kvalitást fejlesztünk ki magunkban. Folyton felvetődik a kérdés: ki vagyok valójában? Kinek kötelezem el magam?

Szólj hozzám reggel egy jó szót,
mielőtt hazulról elmégy, s becsukod az ajtót,
napközben történhet oly sok minden,
ki tudja, viszontláthatjuk-e még egymást, kincsem.
Jó éjszakát is kívánj szépen,
Ki tudja, felébredünk-e reggel, vagy mégsem.
Az élet elillan sebesen,
Ezért nem mindegy, kedvesem,
mi volt hozzám utolsó kérdésed,
és milyen volt az utolsó nézésed.
Ezért mindig egy jó szó
legyen az utolsó,
ne feledd, az utolsó örökre szólhat.

Nem elég tudni az igazságot. Kifejezésre is kell juttatnunk, és ott, ahová állítottak minket. Érvényesítenünk is kell azt, legalábbis annyira, amennyire minket magunkat érint.

A kölcsönös figyelem törvénye kimondja: akkor keltjük fel a másik figyelmét, ha bennünk magunkban izgalmat keltett a másik ember iránti figyelem.

Fogadja el az egyéni sajátosságait! Bocsássa el minden elképzelését, kivetítését és vágyát, amelyek arra vonatkoznak, hogy miként kell viselkednie a másik embernek. Nem fog úgy viselkedni.

Fogadja el az ellenőrizhetetlent. Ne akarjon tovább kényszeresen ellenőrizni mindent, elsősorban a másik embert. A másik emberről hántsa le a szellemi kényszerzubbonyát, így ellenőrizhetetlenül szép órákat tölthet vele, bármilyen formában is mutatkozzanak meg azok.

Ha kedvese spárgát ajándékoz önnek és nem rózsát, akkor örüljön a spárgának, és ne akarja azt, hogy rózsa legyen. És ha később rózsát ajándékoz önnek, élvezze a rózsa illatát anélkül, hogy a spárga ízére gondolna. Ha sikerül elfogadnia azt, ami van, akkor már képes arra, hogy kezében tartsa a boldogság titkát.