S hiába is tiltakozunk ellene, életünknek a múlt az egyetlen pozitív tartalma: azt tudjuk, amit a múltban megtanultunk, olyan erősek vagyunk, amennyire a múltban megerősödtünk, és egyáltalában annyira vagyunk itt a jelenben, amennyire vissza nem maradtunk a múltban. Gondolataink, érzéseink, életünk igazságai nem hunynak ki bennünk. Élményeink mindenüvé követnek minket, és nem hagynak nyugton soha. Akármerre fordulunk, mindig szembetalálkozunk velük.

Születésem órájában vándorútra indultam a mozdulatlan és végtelen időben, s ez a vándorlás az én számomra csak a halál órájában ér véget. Ha elgondolom, körülbelül úgy történik, mint mikor egy piktorlétra egyik oldalán elindul az ember, és fokról fokra, napról napra, évről évre halad fölfelé, s mikor a csúcsra ért, a létra másik oldalán megindul lefelé, fokról fokra, napról napra, évről évre. Közben megöregszik, de az idő ugyanegy marad körülötte, áttörhetetlen és kimeríthetetlen. S ahogyan az idő egyszerre van jelen mindenütt, ugyanúgy van jelen az emberben a múltja, jelene és jövője.

A halált még mindenki kibírta. Inkább itt az életben, az ismert való világban vannak a mi nagy, kibírhatatlan bajaink. Hogy mi lesz ott a túlsó parton, nem tudom, arról a világról még senki sem mondott semmi bizonyosat, de hogy mi van itt, s hogy mit kellene az életünk érdekében tenni, erről nekem is vannak némi elképzeléseim. Kedvem is lenne a megvalósításukhoz. De mennyivel nehezebb az élő emberekkel boldogulni, mint a halottakkal.

Mi örök gyerekek, valamennyien, örök megbántottak és örök bizakodók. Maga így szokta mondani: "A csillagok azok a kis lámpások, amik felé haladnunk kell, ha boldogok akarunk lenni. Nézd meg csak jól, a te csillagod is ott fönt van." S én úgy véltem, az ezermillió csillag között látom is a magam kicsi csillagát, amelyet bizonyára Anyám meszelt fel az égre a hosszú nyelű, festékes fejű meszelőjével ugyanúgy, ahogyan a házak falára szokta felmeszelni a lila, kék, vörös, zöld és mindenféle díszeket. S azóta is úgy hiszem, a felé a csillag felé menetelek szakadatlanul. Roppant utakat tettem meg, roppant megpróbáltatások között, fáradhatatlanul és azzal a tudattal, hogy sohasem érkezhetem be a célba. Mert csodálatos valami - nemhogy közelednénk, de egyre inkább távolodunk a céltól. Mennél többet tanulunk, annál kétségbeejtőbb a tudatlanságunk, mennél többet dolgozunk, annál inkább elveszítjük értékünket. De nincs kibúvó: a csillag csakugyan ott ragyog a fejünk felett, s akinek sikerül hozzátámasztania a létráját, az fel is jut a közelébe.

Emlékszem, emlékszem fekete kendődre,
fekete kendődben halovány orcádra,
halovány orcádnak szívemben a mása,
bölcsőm ringatója, könnyem letörlője.
Könnyem letörlője, bölcsőm ringatója
vezéreld nyugtalan fiadat a jóra.

Oh, csak egyszer mondhatnám ki,
hogyan szeretlek s te csak egyszer is
megérthetnéd szavaimat.

Hogyan mondjam el, hogy szeretlek igaz szerelemmel
úgy, mint király a koronáját, szegény a kenyerét
szeretlek úgy, hogy beteg és szomorú vagyok tőle
s óvnám magam, ha lehetnék még valaki nélküled.

Elindultam tőled
s mennél messzebb megyek
annál közelebb jutok hozzád.

Emlékszel-e még a szerelemre, mitől részeg voltál
s az öröm dalait énekelted és énrám
emlékszel-e ezen a reménytelen órán?

Olyan volt ő
mint a jótétemény maga
mint egy virágos kert illata
mint az a valótlan kéz
amely olykor-olykor
mély álomba merített
mint az az ajándék
amit nem kértem soha
és boldoggá tett ha megérkezett.
Mindenét megkívántam
és mindenét nekem adta.

Aki elment, az elment, mondta anyám, sohse keseregjetek
a kósza lélek után.
Aki elment, az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen
éreztem,
aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.

Mondj nekem valami szépet
hogy én is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.

Szép csöndben megöregedni nem szánalomra méltó állapot, kihullanak belőlünk a tört cserepek, a sok rendetlen részlet, mindinkább együvé látjuk a világot, és lehet, hogy egyszer majd békés harmóniák ringatják el a szívünket, amely annyi bánatot őrzött, és annyi szép ígéretben csalódott.

Mi értelme a tollnak és papírnak.
Ki mérte rám a büntetést
hogy torkom állandóan
tintával legyen tele
s hogy lássam a nyomorúságot
a hiábavaló vágyódást
a sápadt kétségbeesést.
Becsuknám az ablakot
a falakat legjobb szeretném magamra húzni
de íme
nem találom a kezem
valahol a szél fogai közt
morzsolódik.

Az éjszaka
romhalmaza közt
gyáván megbújik a rabló
érzi hogy ebben a sötétségben
minden jel
láthatóvá válik
minden liliomtipró
átkozza magát
minden kereskedő
a csalások emlékétől szenved.