Bűnös vagy. Nagy vétkekkel teli
a szíved, a szemed és a szád
magad tépted le a csillagot
mely ragyogott volna feletted.

Beléd kapaszkodnék, de nem vagy már sehol.
Egyedül állok itt s a nagy korong
forog, forog.

Mozdulatlan állok ott
ahol éjféltájt elhagytál
ígérettel a szádon.

Nincs okom félelemre. Mi mindentől meghaltam már és mi mindentől újból feltámadtam.

Fogadd erdőimet mezőimet
hol galamb fészkel szőke nyúl szalad
és fogadj el engem mert végülis
minden én vagyok e zord világon
s én neked ajándékozom magam
egy vörös csókért egy halvány mosolyért.

Merre és hová menjek most
kérdezem magamtól és elindulok
bizonytalan léptekkel mint a vakok.
Örvénylik az idő
hullámzik a tér
s íme a megsebzett fák
kiégett házak romjai közt
merre és hová menjek most.

Most arcomon az ájult, régi láz:
Létembe látok könnyes ablakon
S szeretnék élni bús hallgatagon,

Hej nem az vagyok már, ki voltam régen
Hamis a csókom, könnyem, ölelésem.
Szomjúság éget az örömpohárnál;
S ha rámborul a gyilkos, lomha este:
Babonás hittel valakire várok,
Valakire, ki engem is szeretne.

De egy szép napon felébredtem
és elvágtam a hurkot
amivel a múlthoz kötöztek.
Ez volt életem első
igazi kilengése.
Azóta nincs istenem
barátom
nyugtom.
A végtelent érzékelem
és félek hogy elveszek benne.

Várok rád de tudom nem jössz vissza soha.
Nehéz föld alatt ágyaztak neked.
Alszol mozdulatlan.
Hiába zümmög a szél.
Hiába fütyülnek a rigók
Hiába csalogat a napfény.

Saját magam
áldozata vagyok.
Megölöm
és újjá szülöm önmagam
fáradhatatlanul.

Régen volt. Szerettük egymást, aztán egy kerítés épült közénk, s az ajtó kulcsa elveszett. Azóta egyedül bolyongok, gyakran megszólítom az embereket, nem látták-e a kedvesem - senki sem emlékszik rá. Lehet, egyszer majd találkozunk s akkor én megbocsájtom, hogy szó nélkül elvágta az arany fonalat, ami összekötött bennünket.

Egy napi élet az egyik végletből a másik végletbe dobhat bennünket, s vannak, akik így összetörnek, s vannak, akik keményebbé, szívósabbá ütődnek.

Az igazi gyerek szeret gondtalanul élni, s a világ komolyabb ügyeit ösztönösen áthárítja a körülötte élő felnőttekre. Szeret jól enni, és soha nincsenek komolyabb kenyérgondjai, kötelező ránézve az iskolába járás, de legjobban szeretné, ha a mameluk házitanító tanulná meg helyette a leckét. Ő csak azért van, hogy éljen és nőjön, teljesedjen minél erősebbé, hogy ezzel a szabad, gondoktól kimentett erővel minél jobb helyet biztosíthasson magának a világban. Az az ember, aki nem így éli le gyerekéveit, az öregen született, visító hangjában már magával hozza a szülei fáradtságát, s legtöbbjük az egész életen át nem hall meg egy hangot a maga tiszta füleivel, nem lát meg egy színt a maga tiszta szemével. Semmi sem tud hatni rájuk az újság ingerével, egyszer valahol mintha már mindennel találkoztak volna.

Soha semmi sem múlik el egészen. Nem igaz ám, hogy az idő, ahogyan mondani szokták, eljár felettünk, és egy bekötött szájú zsákban magával viszi a tegnap és tegnapelőtt történeteit, illatait, színeit és formáit. Én inkább úgy érzem, hogy az, ami egyszer megtörtént velünk, az soha többé nem válhat meg nem történtté, amíg élünk, megőrizzük magunkban a benyomásait.