Szépen hangzik, hogy az ember mindenét feláldozza egyetlen dologért, de mindazonáltal becsapós is. Hiszen az ember maga éppen ebből a mindenből áll össze. Aki mindenét elveszíti, magát veszíti el.

Ekkor jöttem rá, mért nem sírsz soha, akkor sem, ha fáj: bizonyos fájdalmakra egyszerűen nem létezik hang.

Nem hiszek az önsajnálatban. Csak azoknak való, akik nem tudnak mit kezdeni az idejükkel.

Nem árt óvatosan mozogni egy olyan világban, amelybe már nem illesz bele.

Mindenki arra vágyik, hogy fontos lehessen valakinek. Hogy valaki úgy érezze, nélkülünk szegényebb lenne az élete.

Ami eltörött, legyen az csont, szív vagy barátság, összeragasztható, de tökéletesen soha nem lehet helyrehozni.

Talán valóban pokolra kell mennie az embernek, hogy megismerje önmagát; talán alaposan megtépázza az élet, mielőtt rájön, mit is akar valójában.

A szeretet nem áldozat és nem megfelelés kérdése. Ha szeret valaki, eleve csak a legjobb lehetsz neki. Számára a tökéletesség abban fogalmazódik meg, milyen vagy, és nem abban, milyen nem vagy.

A gyerekek sose maguktól követnek el hibákat. Ők csak beleesnek a szakadékba, amelyhez saját szüleik vezetik el őket.

A nagyobb igazságok néha mégis megérnek egy-egy kisebb hazugságot.

Mert az ember már csak ilyen. Ha másban nem, legalább abban reménykedik, hogy valóban a remény hal meg utoljára.

Kívülről senkin sem látszik, hogy hazudik-e. Ezt mindenki csak maga tudja.

Amikor meghal valaki, az embernek olyan érzése támad, mintha kiesett volna egy foga. Rágni, enni attól még tud, hiszen a többi foga megmaradt, a nyelve mégis örökké odatéved az újonnan keletkezett kis lyukba, ahol még mindig tompán fájnak az idegvégződések.

Néha úgy érzem, az emberi szív is csak afféle polc. Ha túl sokat pakolnak rá, valami óhatatlanul leesik, aztán szedegethetjük össze az összetört darabkákat. 

Az emlékek nem is a szívben, az agyban vagy akár a lélekben vannak, legalábbis szerintem nem. Sokkal inkább a két ember közti térben.