Ugye, akkor sem mondanál rá semmi rosszat, ha történetesen gusztustalannak találod? Hiszen ezzel csak a barátodat bántanád meg.

El akarom hitetni magammal, hogy még mindig itt van? Vagy azt szeretném, maradjon belőle valami, ha örökre elmegy?

Nem tudom, látod-e, amint a múltad rejtett jelecskéi térképszerűen egymásba fonódva kirajzolják mostanáig vezető utadat.

Nem is olyan sokkal ezelőtt a hajósok még azt hitték, a tenger szeszélyes, és az iránytű a sárkányok birodalmát is megmutatja. Eszembe jutottak azok a felfedezők, akik a világ végét keresték. Hogy félhettek leesni a földkorong szélén, és hogy meglepődtek, amikor a mélység helyett soha nem látott, csodás tájak tárultak a szemük elé.

A fegyver semmi, ha nincs mögötte az ember, aki tartsa.

Milyen óriási a világ... És milyen lehet, hogy az ember egy nap felébred, és hirtelen önmagának egy olyan oldalát találja meg, amelyről még azt sem tudta addig, hogy létezik.

Ha két ember tudja ugyanazt a titkot, a titok nem titok többé.

Engedjük szabadjára gyászunkat, bánatunkat, adjuk ki dühünket is, szembesüljünk belső ürességünk érzésével, és közben gondoljunk arra, hogy Isten odafigyel ránk.

Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?

A suttogást még csak hallanod sem kell, máris tudod, hogy rólad beszélnek.

Lám, hiába ragaszkodunk foggal körömmel a magunk fájó, keserédes emlékeihez, annak az emlékéhez, aki itt hagyott minket - mi mégiscsak itt vagyunk, ebben a világban. Az élet pedig olyan, mint a dagály: először észre sem venni, hogy történik valami, aztán egy nap arra ébredünk, hogy mennyire lerombolták a hullámok a fájdalomból rakott partfalat.

Minden papnak hozzá kell szoknia a halál gondolatához, de attól, hogy megtanuljuk elfogadni, még nem lesz könnyebb feldolgozni.

Amikor megszülöd a lányod, meglátod azt az embert, aki a halálod napján fogja majd a kezed.

Azt mondják, az Isten csak annyi terhet rak egy ember vállára, amennyit az elbír. Ez rögtön felvet egy nagyon fontos kérdést: egyáltalán miért akarná az Isten, hogy terheket cipeljünk?

Ha az ember letép egy pitypangot, kettő nő ki a helyén. Ha úgy tetszik, a jelenség a mi kis börtönvilágunk botanikai megfelelője. Csukd le valamelyikőnket, helyette két másik lesz odakinn.