Ha az ember csak ücsörög, és töri a fejét, hogy milyen forró lesz majd a tűz, akkor sohasem jut még a közelébe sem.

A gyermekmosoly olyasmi, mint a tetoválás: örökre szóló műremek.

Mindenki tudja, hogy a kicsik rajzfilmfigurának képzelik magukat - úgy gondolják, ha egy vasdarab a fejükre esne, akkor fölkaparnák önmagukat a járdáról, és mennének tovább.

Az ember összeragasztja, ami eltörött, de mindig tudni fogja, hol vannak a törésvonalak.

Senki sem akarja beismerni, de mindig történnek rossz dolgok. Talán mert ez az egész egy láncolat - valaki réges-régen tett valami rosszat, így kezdődött az egész. Aztán valaki más is rosszat cselekedett, s ez arra vezetett, hogy a harmadik is elkövetett valamit, és így tovább... Mint abban a játékban, amely úgy zajlik, hogy valaki a másik fülébe súg egy szót, azt továbbsúgja, és a végén valami egészen fura dolog sül ki belőle. Persze az is lehet, hogy a rossz azért történik, mert különben elfelejtenénk, hogy milyen a jó.

Gyermekkorunkban meg van a saját nyelvünk, ami nem olyan, mint a francia vagy a spanyol vagy bármi, amit elkezdünk negyedikben. Úgy születünk, hogy ezt tudjuk, de aztán el is veszítjük. Hétéves kor alatt mindenki folyékonyan beszéli a "ha" nyelvet. Töltsél csak el egy kis időt egy 100 centisnél nem magasabb egyénnel, és meglátod! Mi lenne, ha egy hatalmas madárpók mászna elő abból a lyukból ott, a fejed fölött, és jól nyakon csípne? Mi lenne, ha az egyetlen ellenmérget egy hegy tetején őriznék bezárva? Mi lenne, ha túlélnéd a pókharapást, de úgy, hogy csak a szemhéjadat tudnád mozgatni, és pislogással kéne kimorzéznod az ábécét? Az már nem számít igazán, hogy milyen messzire jutsz a kitalálósdiban, a lényeg, hogy ebben a világban még minden lehetséges. A gyerekek úgy gondolkoznak, hogy tárva-nyitva vannak a világra, és szerintem akkor lesznek felnőttek, amikor lassan becsukódnak.

A nyár szerintem afféle kollektív tudattár. Mindenkinek van emléke arról, milyen dallamosan közeleg a fagyis; hogy égeti az ember combját lecsúszás közben a szinte áttüzesedett fémcsúszda. Mindnyájan hevertünk már hanyatt fekve, csukott szemmel, lüktető szemhéjakkal, és arra gondoltunk, még egy kicsit tartson ez a nap, és legyen sokkal hosszabb, mint az az utolsó, amikor egy egészen más irányba indulunk el.

Ha most leszállnának a marslakók, és megvizsgálnák, miért születnek a Földön gyerekek, arra jutnának, hogy a legtöbb embernek véletlenül lesz gyereke, mert akkor éjjel túl sokat ittak.

A szeretet táplálkozás: a másik személyből táplálkozunk, aki szinte a vérünkbe ivódik.

Az embernek csak arra kell haladnia, ahol a sok vonal összefut, és remélnie a legjobbakat.

Hány éves az ember a mennyben? Mert ha odafönt tényleg a mennyország van, akkor világos, hogy ott mindenki a legjobb formájában mutatkozik. Nem hinném, hogy azok, akik öreg korukban halnak meg, mind fogatlanul és kopaszon járkálnak a felhők között. Ez persze egy csomó további kérdést vet fel. Aki felakasztotta magát, az vajon kékre püffedten, kilógó nyelvvel sétálgat? Ha a háborúban valakinek levitte a lábát egy akna, akkor féllábon csinálja végig az örökkévalóságot? Szerintem választhatsz. Kitöltöd a jelentkezési lapot, amiben megkérdik, hogy csillagos vagy felhős kilátást szeretnél-e, hogy csirkét, halat vagy mannát kérsz-e vacsorára, és hogy hány évesen szeretnél mutatkozni a többiek előtt.

Az a legnagyobb baj, hogy sohasem azt az embert akarjuk, akit akarnunk kéne.

Különbség van aközött, hogy az embert valami boldoggá teszi, és aközött, hogy valami nem teszi boldogtalanná. A trükk éppen abban van, ha az embernek sikerül elhitetnie saját magával, hogy a kettő egy és ugyanaz.

Amikor valakire rátekintünk, nem minden tárul a szemünk elé a maga teljes valójában.

A halál után nincs visszatérés, és nem lehet megnézni, miből szálltunk ki. Bocsánatot sem lehet kérni a dologért. Nincs folytatás... A halált nem lehet uralni. Mindig ő az, aki felülkerekedik.