Ha olyasvalakire gondolunk, akit szerettünk és elvesztettünk, újra együtt lehetünk vele. A többi nem számít.

Az eltökéltség olyan, mint a porcelán, nem igaz? Bárhogy törekszünk, elég egyetlen hajszálrepedés, utána már csak idő kérdése, mikor hullik darabjaira minden.

Nem mindig hazugság, ha nem mondunk el valamit. Néha csak így óvhatjuk meg azt, akit szeretünk.

Ahogy idősebbek leszünk, talán mi, emberek se hiányolunk annyira másokat. Talán ennyit tesz felnőttnek lenni - inkább arra összpontosítunk, amink van, nem pedig arra, amink nincs.

Ha valaki egyszer faképnél hagyja az embert, mindig várja, mikor történik meg újra, míg végül már nem is közeledik senkihez, nehogy idővel fontossá váljon a számára. Így észrevétlenül elveszíthet bárkit.

A hit jelenti az utat, amelyen elindulunk álmaink felé. Hinned kell benne, hogy képes vagy valamire, és oda is fogsz megérkezni.

Hogy bízhatná rá a temetést erre az emberre, aki ilyen gondatlanul bánik a szavakkal? Hiszen "veszteségről" beszélni ilyenkor nevetséges: elveszíteni a cipőjét szokta az ember, meg a kulcscsomóját. Egy gyermek halála nem veszteség, hanem katasztrófa, pusztulás, pokol.

Az emberi lélek igen figyelemre méltó szerkezet. Az, hogy nem látod a sebet, nem jelenti azt, hogy nem is fáj. Nyomot hagy, de begyógyul.

A barátság sokban hasonlít a szerelemre: a szikra és az újdonság lassan megkopik, és átadja a helyét valami kényelmesnek és kiszámíthatónak; olyan lesz, mint egy kardigán, amelyet esős vasárnapokon veszünk elő a fiókból, amikor valami melegre és ismerősre vágyunk.

Mindenkinek van egy sztorija; mindenki leplezi a múltját, hogy önmagát védje. Vannak, akik jobbak és alaposabbak másoknál. De hogyan lehet élni egy olyan világban, ahol senki sem az, akinek látszik?

Tudom, hogy az első, akit megcsókoltam, korántsem lesz olyan fontos, mint az, akit utolsónak csókolok meg.

Az egyszerű embereket ostobának tartják, amiért hagyják, hogy fát vágjanak a hátukon. Pedig az egyszerű emberek okosak, csak nem tudják, hogyan legyenek önzők.

Mindnyájunkban él egy szörnyeteg, és mindnyájunkban él egy szent is. A kérdés csak az, melyiket tápláljuk - melyiknek engedjük, hogy a másik fölé kerekedjen.

Tudatosul bennem, hogyan épülnek egymásra a hazugságok. Úgy fedik el az igazságot, mint a festékrétegek, egyik a másik után, míg már azt is elfelejtettük, milyen színnel kezdtünk.

Hiszek az emberekben. Hiszek erejükben, hogy egymást segítsék és mindenhol dacolva éljenek. Hiszek az átlagemberek átlagon felüli tetteiben. Hiszem, hogy mindig van mit remélni - hacsak egy szebb holnapot is -, és hogy a remény a leghatásosabb drog a világon.