Mindig is irigyeltem a megrögzötten vallásos embereket, akik imádkozva néznek szembe a nehézségekkel, és tudják, a végén minden rendbe jön. Bármennyire is tudománytalannak hangzik, igazán jó lenne felelősségünk és fájdalmaink súlyát valaki más szélesebb vállára helyezni.

Kitől kapjuk a vallást? A szüleink megpróbálnak agymosást végezni rajtunk négy-öt éves korunkban, amikor a legfogékonyabbak vagyunk a fantasztikus történetekre. Felszólítanak, hogy hinnünk kell Istenben, mi pedig engedelmeskedünk.

A tragédiáról tudni kell, hogy mindig hirtelen csap le, egy hurrikán erejével és haragjával.

Amikor Isten bezár egy ajtót, kinyit egy ablakot, vagy legalábbis egy hívő katolikus tisztet helyez az autófeljáróhoz.

Rossz híreket kapni jó baráttól könnyebb.

Hogy lehet, hogy fogalmad sincs, mennyire fontos számodra valaki, amíg el nem veszítheted?

Egy pillangót nem úgy lehet elkapni, ha kergeted; mozdulatlanul kell maradnod, amíg magától a válladra nem száll.

Nem hiszem, hogy mi választjuk ki azt, akibe beleszeretünk. Szerintem ez egyszer csak megtörténik.

A szerelem nem arról szól, hogy az ember akarja a másikat. Sokkal csábítóbb, ha téged akarnak.

A való világban gyakran a gyerekek azok, akik feltakarítják a szemetet, amit a szüleik hagynak maguk után.

Az emberek azt hallják, amit hallani akarnak. Abban hisznek, amiben hinni akarnak.

Az anyaság nem teszt, hanem vallás: egy szövetség, amelyre felesküdünk, egy ígéret, amit megtartunk.

Nem kell elfogadnunk egymás hitét... de el kell fogadnunk, hogy mindenkinek joga van abban hinni, amiben hinni szeretne.

Soha nem értettem, hogy lehet az, hogy a gyerekek jobban ismerik az embert, mint ő önmagát, hogyan érzik, mikor van szükség egy érintésre, vagy mikor jó, ha elvonják a figyelmet egy problémáról.

Ilyen egyszerű lenne? A szeretet talán nem a nagylelkű gesztusok és üres ígéretek sora, amiket úgyis megszegünk, hanem a megbocsátás papírszalagja - morzsánkként szétszórt emlékek, amelyek visszavezetnek ahhoz, aki csak ránk vár?