Az érzelmeket nem lehet egyszerű szavakkal leírni. Az, hogy "szomorúság" vagy "öröm" vagy "megbánás", nem jelent semmit. Talán ez a legjobb bizonyíték a nyelv patriarchális voltára, hogy ennyire leegyszerűsíti az érzéseket.

Ha egyszer megjártad az alvilágot, soha többé nem felejted el a visszavezető utat.

Bármerre menekültem is, mindenütt téged láttalak magam előtt.

Az élet nem éri meg, hogy írjanak róla.

Hogy az emberek miért pont ahhoz kötik az életüket, akihez aztán kötik, azt többnyire épp az érintettek értik a legkevésbé.

Mi az első, amit egy gyerek kér, amikor megtanul beszélni? Mesélj! Ezt mondja, mert a mesékből tanuljuk meg, hogy kik vagyunk, és honnan jövünk. A mesék mindenre megtanítanak. És mit tesz az egyház? A legszebb mesét meséli mindegyik közül.

Ahol a gondolkodás véget ér, ott ostobaság kezdődik.

Inkább lúdtalpon állni, mint egészséges lábbal elesni.

Az életek is úgy repednek meg, ahogy a jég. Személyiségek. Egyéniségek.

A szülők dolga az, hogy fizikai vonásokat hagyjanak örökül gyerekeiknek, de az én meggyőződésem az, hogy ezen felül még egy csomó más mindent is áthagyományoznak: mozgatórugókat, forgatókönyveket, de még akár sorsokat is.

Miért tanulunk történelmet? Azért, hogy megértsük a jelent, vagy azért, hogy megússzuk?

Ezek a házasság tényei: akkor leszünk boldogok, ha megtanuljuk felismerni a változásokat az ismétlődésben, és akkor jutunk előre, ha előbb visszatérünk oda, ahonnét elindultunk.

A nagy felfedezések - legyen az selyem vagy gravitáció - véletlenül pottyannak elénk, amikor a fák alatt sétálgatunk.

Valaha könnyűszerrel le lehetett olvasni bárkinek a nemzeti hovatartozását az arcáról, de az újkori népvándorlás véget vetett ennek. Maradt a cipő a nemzeti hovatartozás megállapítására, de a globalizáció ezt is lehetetlenné tette. A finn nemezcsizmák, a német bakancsok - mind odavesztek. Csak a Nike és a többi maradt meg, baszk, holland, szibériai lábakon.

Mi, mai emberek, már tisztában vagyunk azzal, hogy saját genetikai térképünket mindenhová magunkkal hurcoljuk. Akkor is a sorsunk diktátumának engedelmeskedünk, amikor az utcasarkon őgyelgünk. Ez rajzolja ugyanazokat a ráncokat az arcunkra, amiket a szüleink is viselnek. Ennek köszönhetjük jellegzetes családi vonásainkat és szokásainkat.