A szeme... A nap is így nyilall át az erdő lombjain. A lelkembe nyilall a szeme sugara. S a lelkem egyszerre fénnyel és zenével telt meg.

Nem tudom, vizsgálják-e valamikor a tudósok az emberi szemnek a mélységeit. Mi van azokban a mélységekben, hogy láthatatlan sugarak szállnak belőle elő? És miért más minden sugár? Miért hideg ebben a percben? Miért meleg a másik percben? Jégnek a sugara és tűznek a sugara. Néha simít, mint a bársony, néha szúr, mint a tövis, néha üt, mint a mennykő.

Szereti az fű az csillagot, de a csillag messze fenn ragyog. Jaj, a csillagos ég de magos! Szegény födi fűszál harmatos.

Az árnyékod is inkább elhagyhat, hogysem én elhagynálak!

Akik az arcukat festik, mások haját fordítják maguk hajává, hajuk színét mérgekkel is megszőkítik, hamis ékszereket tudva viselnek, mért éppen az igazságot ne festenék, fordítanák, hamisítanák?

A család is... olyan valami az életben, ami becses... Olaj az élet lámpásába.

Mindig az a jó, amit szeretettel művelünk. Voltaképpen csak addig is élünk, míg valamit becsesnek érzünk.

Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. - Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. - Istenem!... De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. - Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.

Mi a rossz? A jónak az anyja. Minden, ami jó a világon, valami rosszból születik.

Minden, amit szépnek látok, növeli lelkem világosságát. Erősebb, jobb, istenibb vagyok tőle.

Minden műnek akkora az értéke, amekkora rezgést kelthet a szívekben.

Az író a fantázia orgonistája. Az ő orgonája azonban az olvasó szívében muzsikál, s az író akkor művésze ennek a hangszernek, ha csak egy-egy billentyűt érint meg.

Ne dekoráld az életet, hanem világíts bele!

Ami a szívből jön, a végtelenségből jön, s ami a végtelenségből jön, mindenkinek kincse. A szív művei halhatatlanok.

Ha a nők tudnák, hogy az okos szem mennyire szépíti az arcot -, mindig hallgatnának.