A ház egy helyhez foglalja az embert. Mikor a házban kell hálnom, úgy érzem, mintha sírboltban hálnék. A sátor jobb. A sátor velem jár. A sátoros ember ott él, ahol akar. Nagy a világ és szép. Mán énnekem kicsi lesz nemsokára.
A férfi nem komplett nő nélkül. A férfi magában levéltelen fa. A nő a lombja, virága. Nézd meg az agglegényeket, miféle emberek öregségükben? Egyet se találsz rendes életűnek, rendes gondolkodásúnak, rendes érzésűnek. Benne élnek a világban, de látszik, hogy nem bele-valók. Idegenek köztünk.
Érdekes, hogy a nők százszor annyit beszélnek, mint mi, férfiak, de századrésznyi a szótáruk a miénkhez képest. Hanem amit ki nem tudnak fejezni szóval, igével, jelzővel, kifejezi a hangjuk zengése, a szemük, az arcuk mozgékonysága.
A sorsjátékon is nyer mindig négy-öt ember. De hány az, aki veszít! És az csak pénzt veszít. A házasság nem olyan lutri. Ott egy életet teszünk kockára.
Én csak arra figyelmeztetlek benneteket, hogy a pénzszerzés ne legyen életcélotok. A lélek nem gazdagszik pénzzel. És nem is szegényedik a pénz fogytával.
Azt mondjuk: a csodák világa lejárt. Azt mondjuk: nincsen Isten, és puszta véletlenség szülte és kormányozza a világot. Bizony mondom: soha nem látódott még annyi csoda a világon, mint attól az időtől kezdve, amikor az emberi szem a természetre fordul.
De mi az arc? Velünk született burkolat, amely nem a lélek leveleiből fejlődik, mint a virág, hanem csak romlandó takarónk, éppúgy, mint a köntösünk. Nem mutat semmit. Nem jelent semmit, sőt inkább zavar az egymás megítélésében.
