Érezted már azt, amikor... olyan az életed, mintha több tucat színes pamutszál futna egymás mellett, néhol kereszteznék egymást, összegubancolódnának, vagy ellenkezőleg, némelyik teljesen más irányba menne a többitől?! Mármint úgy értem, ezekből áll össze az élet, ezek jelképezik a mindennapok történéseit... az álmainkat.

Mostanában jöttem rá, hogy a menekülés haszontalan. Előbb vagy utóbb, de szembe kell néznünk önmagunkkal.

Életünk első két évtizedében az emberek arca olyan, amilyet a szüleiktől kaptak. Húsz évnek kell eltelnie, mire a lélek eléri az arcot, majd formálni kezdi; olyanná, amilyenek az emberek valójában.

Kerülöm a tekintetét. Ahogy keresztülvágok a helyiségen, végig magamon érzem, de kényszerítem magam, és nem viszonzom a pillantást. Nem szabad egymásra néznünk. A legkisebb villanás is túl egyértelmű lenne. Az egész világ leolvashatná arcunkról a titkot.

Az élet szenvedéssel teli, hát sokan elmenekülnek előle. Ha szerelmes leszel, életre ébredsz. És minél erősebb a szerelem, annál jobban tud fájni.

Nem az a fontos, hová mész. Az a fontos, hogy járd az utat, és megélj minden egyes, az úton töltött pillanatot.

Ne félj a döntéseid következményeitől. Hiszen egy elágazáshoz érve legtöbbször úgysem tudhatod, a mocsáron, vagy a tisztáson visz-e majd az utad.

A mesékben nem az a fontos, mennyire igazak. Hanem hogy számodra miféle kincset rejtenek!

Milyen furcsa, hogy legtöbbször nem a személy, hanem a helyzet miatt leszünk szerelmesek... és gyűlölni is ugyanígy gyűlölünk.

Miért csak addig mosolyognak az emberek, amíg egymásra néznek?

Nem a cél, hanem az Út a legfontosabb, mely elvezet odáig. Mert négy nagy törvény van: tudni, merni, akarni és hallgatni.

Van, hogy az ember életében elérkezik egy pillanat, mikor elfogy minden szó, a világ olyasmivel szembesíti, ami a nyelv fogalmaival meg nem nevezhető. Ilyenkor először csak áll bambán, elméje görcsösen erőlködik, majd feladja, nem is próbálkozik tovább, a tudat pedig arra kényszerül, hogy eggyé váljon az ismeretlen, néven nem nevezhető jelenséggel és valóban megtapasztalja azt. Ilyenkor van, hogy igazán életben vagyunk.

Üresség. Határtalan üresség telepedett a lelkére. Már nem álmodott. Nem volt miért álmodnia.

Nem a gyengék sírnak, Kai, hanem a nagyon erősek.

Egy nem-döntésnél még egy rossz döntés is ezerszer hasznosabb.