A lehető legtöbb élet hozza majd el a lehető legtöbb boldogságot. Az ember csak azért jön a világra, hogy teremtsen, hogy tovább adja és terjessze az életet. Ennek örül az emberi test is, a jó munkás, aki elvégzi feladatát.

Mindenféle előrehaladást a túlzott szaporodás vált ki. A népek csak azért fejlődtek, a civilizáció csak azért növekedett, mert először sokasodtak, aztán elterjedtek a világ minden táján. És a holnapok fejlődését, az igazságot és az igazságosságot megint csak az teremti majd meg, hogy a nagyobb szám mindig gyarapodik, hogy a dolgozók és a szegények forradalmian termékenyek.

Szeretned kell őt, mert ő hús a te húsodból, vér a te véredből, csont a te csontodból. Oltalmaznod kell őt, mert Isten azért adta két erős karod, hogy veszély óráján védőn tárd a feje fölé. Ráemlékezzél, hogy ő őrizetedre bízatott; nem élhetsz vissza bűn nélkül az ő alázatával és gyöngeségével. Ó, kedves testvérem, mily boldog büszkeség is a tiéd! Mától fogva nem élsz többé önző magányban. Minden órában magasztos feladat vár terád. Nincs szebb dolog a szeretetnél, hacsak az nem, hogy oltalmaznunk kell azt, akit szeretünk.

Tudom már, te vagy a szerelmem, a véremből jössz, arra vársz, hogy karomba szorítsalak, hogy egyek legyünk... Rólad álmodtam. Bennem voltál, s én adtam a véremet, az izmaimat, a csontjaimat. Nem fájt. Oly szelíden vetted magadhoz a szívem, hogy gyönyörűség volt megosztanom magam. Azt kerestem, hogy mi bennem a legjobb, mi a legszebb, hogy azt is neked adhassam.

Az elvetett magok most bizonyára szenvednek a földben, s fényre áhítoznak; őket is nyomja a lidérc, ők is azt álmodják, hogy hosszú föld alatti folyosón kúsznak, rájuk omlik a föld, dühödten küszködnek, hogy kijussanak a napra. Aztán halkabban sírdogált tovább, mondván, hogy a tél a föld betegsége, s ő maga is meg fog halni a földdel együtt, hacsak a tavasz meg nem gyógyítja mindkettőjüket.

A bűn mindent beszennyez. Mindent elborító bűz ez, megrontja a szeretetet, megfertőzi a házastársak szobáját, az újszülöttek bölcsőjét, még a napmelegben bágyadozó virágokat, még a rügyeiket fakasztó fákat is. A föld úszik ebben a tisztátalanságban, melynek legkisebb cseppjéből is gyalázat virága sarjad.

Ha az ember egészen magára marad, kezdi nagyon különös módon szemlélni a dolgokat. A fák megszűnnek fák lenni, a föld emberi arcot ölt, a kövek regélni kezdenek.

Az igaz ember a világ szemében esztelen.

Gyorsabban halad az ember, többet tud... De a vadállat csak vadállat marad, és hiába találnak ki még tökéletesebb gépeket, mögöttük csak megmarad a vadállat.

Hogyha olyan sok dolga van valakinek, nem is csoda, ha piszokba lép, és nem veszi észre.

Mert bizony jobb, ha az ember megőrzi a lelke békéjét, s úgy teremti meg boldogságát, hogy belső nyugalma megmaradjon.

Hiába, a leleményességnek nincs határa! A szív néha nagyon különös módon nyilatkozik meg.

Azon tűnődött, hogy az élet mégis roppant kegyetlen, ám az ember nem tépheti ki a szívét, hacsak nem akar nyomban meggebedni.

A megszokás elkoptatja a tisztességérzetet is, mint akármi mást.

Minek kétségbeesni? Isten akkor van legközelebb, mikor már azt hisszük, minden elveszett.