Tíz felé nem futhatok,
tíz halált nem halhatok,
hát kivárom azt az egyet,
amelytől leroskadok.

Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.

Annyi a vers, mint sétálóutcákon
az ember. Jönnek, nyomulnak, lökdösődnek
s falhoz szorítják nehéz szívem.

Amikor már az embernek semmije se marad, csak a reménye, az már a tökéletes reménytelenség maga.

A végtelenség érzéséből könnyű az embernek gazdálkodnia, de a betegség riasztása után, a megsejtett végességből már bajosabb. Illene beosztani az időt, megválogatni az elolvasandó könyveket, finoman elhárítani a meghívásokat, melyeken többnyire csak fennkölt szócséplés folyik. Ezenkívül rákapatni magunkat a mozgásra, fölfedezni újra a természetet, egyszóval: hadat üzenni a civilizációnak.

Annyira természetessé vált számomra a telefon, hogy már észre se vettem természetellenességét: azt a feszültséget tompító vonását, amellyel a világ dolgait és a sajátunkét is bizonyos távolságban tarthatjuk magunktól. Száz méterről például egy gázolásos karambol vagy egy vadul csókolódzó pár látványa sem ugyanaz, mint félkarnyi közelségből. A telefon is közbeiktatott távolság, finom szigetelés. Absztrakttá halványít belőlünk sok mindent. Fásultabb kockázattal lehetünk gyávábbak, ha szembesülés nélkül, dróton át beszélhetünk.

Természetünk mélyén valamiféle kárhozatos kettősség van. A gondolkodó elmék, életük döntő pillanataiban, legszívesebben lemondanának az eszükről: az történjék, amit ösztöneik akarnak. Mert nagyon jól tudják, ha más történik, eszükkel úgyis a meg nem történt dolgok csomóit bogozzák hiábavalóan. Fordított a helyzet az ösztönlényeknél. Ők pedig a megvilágosodás ritka és nagy pillanatait várják, az értelem eléjük csobbanó mentőövét.

Aki olyasmiben reménykedik, hogy az idő helyrehoz mindent, begyógyítja a sebeket, csalódik. Az idő nem mulaszt el semmit, nem gyógyít be semmit - az idő bennünket pusztít el. Ez a valóság, de az időben így is lehet élni.

Felejteni sokféleképpen lehet. Úgy is, hogy nem a lényegre akarunk emlékezni.

A hatalommal bármilyen emberi gyöngeség összefonódhat, mert a hatalom önmaga megismerésére fordít legkevesebb figyelmet és erőt.

Minden tehetetlenség megtalálja a saját mentségeit.

A gyűlöletet csak abbahagyni lehet, megreformálni vagy megszelídíteni nem!

Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk,
hallanunk egymást, hogy hallhatók.

El kell indulni minden útra,
az embert minden úton várják.
Nincs halálos érv a maradásra,
csak a találkozásra s a kalandra.

A halálnak is van stílusa. Többnyire zagyva, visszataszító és érthetetlen. Kivételes pillanatokban viszont egyenesen avantgárd.