A lelkiismeretnek nem napsütésre van szüksége, hanem oroszláneledelre. Állandóan etetni kell, hogy nyugton hagyja az embert.

Hát nem nevetséges ilyen kettéhasított emberként élni? Kifeszítve állandóan a kötelességtudat és az örömvágy közé? Ha némi verőfény éri az arcot, már várjuk rögtön az árnyékot is. A kicsikart jókedv után a menetrendszerűen megérkező bűntudatot. Mért élünk úgy, mint akiket örökös mulasztás terhel? Soha a jelen - csak a múlt vagy a jövő! Soha a maradéktalan perc, mindig a járulékai is: salakja, szemetje. Annyira elszoktunk tán a testünkre szabott, jó örömöktől, hogy ha váratlan ajándék gyanánt kapunk belőle valamit, már gyanúsnak és lekenyerezőnek érezzük az egész világegyetemet?

A valóság az én szememben sose csak tényszerű, adatszerű jelenség, hanem szellemi is. Nem magától alakul ki - meg kell teremteni, létre kell hozni, akár egy zeneművet. Minél több gondolatot, derűt, megrendülést adunk hozzá magunkból, a valóság annál gazdagabb.

Ami igaz, többnyire megelégszik saját erejével. Nem akar soha többnek látszani önmagánál. Ismeri határait, megnyugtató végességét. A hazugnak viszont minden kellene. Színpad, villanófények, mellékutak, kedvező széljárás minden égtáj felől, de mindenekelőtt annyicska igazság, amennyivel gond nélkül félre tud vezetni bárkit.

Egy könyvet elolvasni, megemészteni komoly erőfeszítést igényel. De odaülni a televízió elé - kikapcsolódás, lazítás. A test és a lélek kényelme. A fotelkultúra ajándéka... A régi görögök márvány- és kőszínházakat építettek maguknak. Nem sajnálták értük az áldozatot. Tudták, hogy katarzisok nélkül fölfoghatatlan, érthetetlen az emberi lét. Ma csak igen kevés ember érzi ennek a szükségességét, a többség jobbára csak szórakozni, nevetni, bámészkodni akar. Nézni a szakadatlanul zajló "világszínházat". Nem megrendülésre vár, csupán bennfentes óhajt lenni. A bennfentesség pedig nem más, mint a szabadság ellenpontja. Önárulás. Légyfogó-filozófia. Mi csapja be ennyire az emberek zömét? Az, hogy a kép, a látvány sokkal inkább valóságosnak látszik, mint a szó. Igaz, hiszen látjuk - gondolják sokan. Holott értelmezés nélkül a látvány akár absztrakció is lehet.

A nagy bűnök, mint tudjuk, még meg is rendíthetik az embert, mert szinte villámcsapásként mutatják meg az emberi sors félelmetes rejtélyeit, sokszor magát az igazságot is. Ezzel szemben a kis aljasságok ellen védtelenek vagyunk. Kezdetben még csak nem is hasonlítanak a bűnre, de ha összeállnak, összetapadnak, súlyosabbak lesznek nála is. A bűntől el lehet jutni a katarzisig, az aljasságtól soha.

Az emberek többsége általában akkor kezdett lázadni valami ellen, amikor rábukkant egy-egy nyilvánvaló igazságra, amely segítette őket a változtatás szándékában. Ma azt tapasztaljuk: a féligazságok is elegendőek ahhoz, hogy elkezdjék az öklüket rázni. Maholnap a hazugság is elég lesz hozzá.

A háború alatt eredeti babkávé helyett pótkávé főzetét ittuk. Elfogadtuk, mert nem volt igazi.
Ma a világgal vagyunk úgy, mint akkor a babkávéval. Pótvilágot kapunk, mert nemigen van más. Az íze, a színe olyan, mintha eredeti volna, de az utóíze kiábrándító. Erő nélküli, híg micsoda, hiányzik belőle az a barbár zamat és izgatószer, amelytől nekilódul a szív.

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
Nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

Kiszolgáltatsz a boldogságnak
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomban esni kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.

A televízió azt sugallja a nézőnek, hogy amit lát, az igaz, hiszen látja. Holott az igazság sose lehet egyszerű látvány, lecsupaszított végeredmény, hanem csak egy szervesen kialakuló folyamat összegezése lehet, amelyet nem egyetlen pillanat villanófényében érthet meg az ember, hanem csak hosszú és gyötrelmes tűnődések során, sőt szenvedések közben.

A gyakran emlegetett hazugságból könnyen megszülethet az igazság látszata. Amely egy látszatvilágban sorsdöntő erő.

Aki senkivel és semmivel nem tud azonosulni, hogyan is tudhatna önmagával?

A köd nemcsak a tájat üli meg, de elég tartósan rátelepszik az agyunkra is. Gyakran ettől a ködtől nem látunk olyan folyamatokat, amelyek alattomosan hatnak ránk, s végzetesen megváltoztatnak minket.

Egy régi közmondás azt hányja szemünkre, hogy sokszor a fáktól nem látjuk az erdőt. Egy mai közmondás viszont azt tudathatná velünk, hogy a kavargó sok valóságtól nem látjuk azt a valóságot, amely élni segítene.