Elég nekem, hogy egyszer ellophattam az arcod,
mint az ég tüzeit, s más nőknek adtam át,
hogy testem és álmom csapzottságában ott vagy,
mint földbe süllyedt szobrok, cserépre égetett legendák.

Hirdettem: van utam külön
a világ zavarában s örömében,
de gyöngeségem most elárult,
s nem élhetek, csak arcod közelében.

Amit megéltem: az voltam én,
naponkint más jaj, más öröm.

Ne adj időt az elmúlásnak,
minden gödörbe belerángat,
s nekem, kinek egyetlen lettél,
fájdalom-arannyal fizetnél.

A munka annyiban különbözik csak a morfiummámortól, hogy ez utóbbit mesterségesen elő lehet idézni, a munka közben megszerezhető kábulatért viszont keményen meg kell izzadni.

Aki kinyit tehát egy könyvet, mindenekelőtt önmagát nyitja ki. Nem az író s nem is az író által teremtett alakok fájdalmába vagy reményébe ütközik, hanem saját magáéba.

Nemcsak föltárni s bemutatni kell az igazságot, hanem megkeresni. Elibe menni, nyomába szegődni; meghallani hegyeken túli dobogásait vagy sóhajait a kövek alól. Jelenlevővé tenni ott is, ahol még árnyéka sem látható.

Az anyanyelvet valóban el lehet felejteni. De nemcsak külföldön, idegen nyelvek uralkodói légkörében vagy szomszédságában - el lehet felejteni idehaza is. Ha nem arra használjuk, amire való, a nyelv meghanyatlik. Ha nem az igazat fejezzük vele ki, s ha nem a legsürgetőbb, legizzóbb álmainkat bízzuk rá, elsorvad, mint szerelem híján élő nők.

Nem tudunk élni? Valóban nem. Legfeljebb csak úgy, ha csaláshoz, a képmutatáshoz, a hazugsághoz folyamodunk. Tartósabb kapcsolatainkat ezeknek a rozsdája futja be. Kezdetben túl sok az illúziónk, túl nagy a bizalmunk, s mikor csontvázra vetkőzik előttünk a világ, elsápadunk, kapkodunk levegőért, kezünket szemünk elé kapjuk, védekezünk. Védekezünk, ahelyett hogy valamilyen módon az igazságot keresnénk.

Tudjuk, az idő nem áll meg, de vannak dolgok, értékek, amelyek a sürgető idő ellenére is megállnak. Emberi erőfeszítés kell, hogy elpusztítsuk vagy hogy megőrizzük őket.

Nemcsak a tett, a beszéd - a nézés is cselekvés. Aki csak azt festi a világról, amit lát belőle, s azt nem, amit tud róla, meghamisítja a dolgokat, s az érvénytelenség csöndes pusztítását készíti elő.

Botrányos igazság, mégis kikerülhetetlen, hogy a legnagyobb erő nem a teremtéshez, hanem a szenvedés elviseléséhez kell. Az egyénben rejlő erők mennyiségét tehát még mindig a fájdalmak földrengésingája jelzi legérzékenyebben. Még mindig a szenvedés leplezi le legútszélibb nyíltsággal az ember határtalanságvágyát; azt a be nem vallott sóvárgást, hogy mindent saját akaratának rendelne alá.

Önismeret nélkül a világ homályban marad. A legnagyobb önismeretre pedig a fájdalom tanítja meg az embert, mert átháríthatatlan.

Az öröm sose nő túl az egyénen; a fájdalom szinte mindig. Mit ment a helyzeten, hogy a fájdalmakat is túl lehet élni? Hogy az epegörcsön segíteni lehet, a féltékenységet pedig ki lehet heverni? A kínlódás pillanataiban semmit. Aki mégis vigaszt talál reménykedő magyarázatokban, a fájdalmat csak egyetlen tartozékától fosztja meg: az időtől. A tartósságától, de nem a lényegétől.

Aki győzni akar, annak egyszer-kétszer bele kell szeretnie saját vereségeibe is, hogy hiteles legyen a kiábrándulása.