Talán több kárt okozott volna, ha hirtelen nem döbben rá, milyen felesleges az egész. Bűnbánatra tanítani Istent? Nevetséges. Egyszerűen nem tudta keresztüljuttatni fájdalmát és dühét az acélfüggönyön, ami ezt a világot elválasztja attól a másiktól. Ha létezik egyáltalán másik világ.

A valóságtabletta keserű gyógyszer, de megakadályozza a remények elvesztése utáni összeomlást.

Persze a remény éppen ezért veszélyes: felemeli az embert, édes érzésekkel balzsamozza, aztán elereszti, és magára hagyja. Minél feljebb visz, annál megsemmisítőbb a zuhanás. A remény hiánya azonban talán még ennél is borzasztóbb.

A remény elröppenő madár, megfakuló fény, kő, amely szétmorzsolódik, ha az ember a markába szorítja, ha belekapaszkodik.

A holtakat nem lehet feltámasztani, de legalább igazságot lehet szolgáltatni nekik. Igazságot, ami az ő számukra már semmit sem jelent, de új célként állhat a gyötrődő élő előtt.

Az egyik másodpercben még minden szép és jó, ám az óramutató arrébb kettyen, és a jövő már nem a lehetőségek és a csodák gyönyörű parkja, mint korábban, hanem kínzókamra, amelyben csak az örökre letűnt múlt néhány emléke adhat erőt a túléléshez.

Mi jobb: a biztos halál tudata, vagy a csalfa remény?

Lehet, hogy már az egész világon nincs olyan zug, ami biztonságos lenne a számára? Alig fogalmazódott meg benne a kérdés, máris tudta a választ. Nincs ilyen hely, és nem is lesz. Sehol és soha sem lehet biztonságban.

Az élet nem más, mint egy küzdelemsorozat.

Lehet, hogy a teljes közömbösség nem a belső békét teremti meg, hanem az emberben szunnyadó gonoszságot szabadítja fel?

Valami arra ösztönözte, hogy menjen vissza a biztonságot kínáló partra. Elnémította magában a vékony, parancsoló hangot, és maradt – úgy érezte, a lábához préselődő víztömegben állva, a hatalmas vízmasina dörömbölését hallgatva megtalálta azt a nyugalmat, amire már oly régen vágyott. Örökkévaló ritmusok, értelem nélküli mozdulatok, a változatlanság békéje.

A világ a feje tetejére állt. A hazugságok igazsággá változtak, az igazságból hazugság lett; a lehetetlen lehetségessé vált, az ártatlanból bűnös lett.

A remény úgy pattogott végig a férfi tósötét szívének felszínén, akár a lapos kő a vízen.

Nem mi irányítjuk a sorsunkat. Utasok vagyunk csupán a vonaton, nem mi vezetjük, hiába hisszük azt, hogy mi állunk a masiniszta helyén.

A hullámok elérik a partot. Ugyanúgy, ahogy tegnap, ugyanúgy, ahogy holnap. Az órák egymás után telnek. Napkelték. Napnyugták. A hold lesoványodik, azután megdagad. A gépek kattognak, ketyegnek. Éteri ritmusok, értelmetlen mozdulatok. Az egyetlen épeszű megoldás a közönybe való menekülés.