Ha az univerzum hideg gépezet, ha az élet nem más, mint egy utazás az egyik üres feketeségből a másikba, akkor semmi értelme, hogy az ember Istenhez fohászkodjon, őt hívja segítségül. Ha így van, akkor az Úrhoz intézett segélykérő szavakat akár az űr vákuumába is kikiálthatná, oda, ahol nem terjednek a hangok. Ha ez a helyzet, az ember hamarabb kap levegőt víz alatt, mint segítséget a Mennybéli Atyától.

Elveszett, megsemmisült. Semmivé vált. A semmi pedig semmit sem tud irányítani.

Élete olyan üres és semmit érő, akár a partra sodródott kagylóhéj.

Az óceánt akarta látni, mert azt remélte, a hullámok ugyanúgy lecsiszolják az elméjéről az idegesség, a feszült nyugtalanság nyomait, ahogy simára koptatják a legkeményebb, legfurcsább alakú sziklákat; azt remélte, hogy a víz kimossa a szívéből a fájdalom szúró szilánkjait. A tengertől azonban üzenetet kapott, a hullámok azt súgták neki, hogy az élet nem egyéb értelmetlen mechanizmusok ismétlődésénél, amelyeket hideg-rideg, könyörtelen erők mozgatnak. A víz látványa - ahelyett, hogy nyugalmat és békét költöztetett volna belé - reménytelenséget csöpögtetett a lelkébe.

A hullámok látványa időnként többet segít az embernek, mint a legjobb pszichiáter.

A sebek újbóli felszaggatása akadályozza a várva várt gyógyulást. A rémálmok, az ébren látott szörnyűségek újra és újra sót szórtak a meghasadt lelkének sebére.

Adj egy esélyt az új napnak. Hagyd, hogy megmutassa neked a célodat, a feladatodat. Tudod, a reggelek éppen erre jók. Értelmet adnak az életnek a sötétség után.

Ez a legszentebb kötelezettségek egyike, amellyel a barátok, a családtagok tartoznak egymásnak. Nem hagyják kialudni az emlékezés lángját, így aztán, ha valaki meghal, nem tűnik el azonnal és nyomtalanul a világból, valamilyen szinten tovább él, legalábbis addig, amíg azok élnek, akik szerették. Az ilyen emlékezés fontos fegyver az élet zűrzavarai és a halál ellen, ez biztosítja a folyamatosságot a generációk között, hozzájárul a rendhez és az értelemhez.

Egy álomnak elérhetetlennek kell maradnia, vagy legalábbis nem könnyen elérhetőnek. Ha túl könnyű megvalósítani, már nincs is értelme.

A rengeteg negatív behatás következtében meggyőződésévé vált, hogy az élet értelmetlen, hogy az ember létezésének nincs célja, hogy porszemek vagyunk csupán az idő szelében, a tér viharában.

Az Isten, a Teremtő Erő elleni lázadás éppolyan értelmetlen és hiábavaló, mint kavicsokat hajigálni a csillagokra, remélve, hogy ki tudjuk oltani a fényüket.

Ezen a furcsa, rejtélyes, idegen, irreális tájon utazva még a tulajdon érzéseinkkel sem lehetünk tisztában. Nincs az a halál után tett utazás, mely rejtélyesebb volna, mint maga az élet.

A halál nem félelmes titok. Ismerős neked is, nekem is. Nem tartogat rejtélyeket, hogy megzavarja a jó emberek álmát.

A halál mindig a dolgok végét jelenti.

Semmi sem tart örökké, csak a halál.