A természet olyan, mint egy szimfónia, amelyet csendesen vezényelnek.

A természet a működésében a legkisebb erőt alkalmazza. A fű nem igyekszik nőni, épp csak nő. A hal nem törekszik úszni, épp csak úszik. A virágok nem akarnak nyílni, egyszerűen kivirulnak. A madarak nem próbálnak repülni, hanem repülnek. Ez a bennük rejlő természet.

A természet­tudományban a legfigyelemreméltóbb felfedezések általában egyúttal a legváratlanabbak is, ahol nem csak a meglévő tudásunkat terjesztjük ki némileg, hanem valami merőben új dologra is bukkanunk. Ennek az az oka, hogy a természet sokkal leleményesebb, kifinomultabb és választékosabb, mint az ember.

A természet fütyül az esztétikára; bánja is, mit látunk mi benne rútnak vagy szépnek!

A természet kimeríthetetlen és korlátlan lehet még akkor is, ha működése csak néhány alapelven nyugszik.

A vadász mindenütt ott van; mindig készenlétben van és semmi sem sok neki. A napnak, az évnek minden szakában: éjjel-nappal, hajnalban, alkonyatkor, forró kánikulában, étlen-szomjan, ázva-fázva, veszedelmekkel szembeszállva, nélkülözve és egymagában is; a vadász kint van a természetben s olyan helyeken fordul meg, ahova senki más sem követi, hacsak a vadásztársa nem. A vadász előtt minden nyitva van a természetben. A vadásznak a természetet úgy kell ösmernie, mint a természettudósnak.

Az emberi költészet eltörpül a természet költészete mellett. Minden, ami emberi képzelet, jelentéktelen a természet valóságaihoz képest. Nincs szín, nincs határtalanság sem nagyban, sem kicsinyben, amit a természet magába nem foglal. Az emberi képzelet holtra fáradtan merül ki a természet igazságai felé siettében.

A természet nincs lezárva éjszakára.

Az ember gondolatának, ha a természetet akarja megmagyarázni, olyan tág terjedelműnek kell lennie, amilyen maga a természet.

Nincs kinosabb ellentét, mint mikor odakünn tavaszi fényben ragyog a világ s benn, leeresztett függönyök mögött, félhomályban nyögjük a betegség fájdalmait. Csak tavaszkor ne legyen beteg az ember! Mikor a földön minden megujul és szeliden, fájdalom nélkül történik az átalakulás, borzasztó lehet az a gondolat, hogy csak a mi lényünkben nem alakulhat át a bánat örömmé és a betegség egészséggé. Bármit mondjanak is a pesszimizmus költői az élet nyomoruságáról, tavaszkor nem szeretnék meghalni. Szép és költői dolog lehet a sirban pihenni, mig fölöttünk a virágok illatoznak, minden kizöldül és a fák suttogásába madárdal vegyül, de még szebb és különösen: még jobb ilyenkor odakünn jó egészségben sétálgatni és vigan végignézni a természet megujulását.

A természetnek mindegy, hogy vannak-e emberek vagy sem. Az emberek szemszögéből viszont sokkal jobban kéne tisztelni a természetet és értékelni saját életüket.

Valami kimondhatatlan varázsa van, ha az ember a szabad ég alatt él.

A legtöbb fa és más növény földi ágán élet van. Ez az élet segít nekik kommunikálni a körülöttük lévő fákkal és más növényekkel, sőt, ezek segítségével meg is tudják osztani az ételt, és meg is támadhatják egymást. Ha valami megpróbálja megenni a fát, az a földi élet segítségével átadhatja erről az információt a többi fának, hogy azok elkezdhessenek rossz vizet vagy más anyagot csinálni, és nehezebb legyen megenni őket.

Amikor az élő dolgok meghalnak, az erő megmarad a testükben, ezért tudunk erőt csinálni, ha például elégetjük a fákat. A halott dolgok, amik nem égnek el és nem eszi meg őket semmi, néha a földbe mennek, és viszik magukkal az erőt is. Hosszú idő alatt, a föld súlyától és melegétől sok ilyen halott dologból különféle kő, víz vagy levegő lesz a földben, de még akkor is bennük marad az erő. Ha ilyeneket találunk, elégethetjük őket, hogy egyszerre kivegyük belőlük a napból nagyon hosszú idő alatt összegyűlt erőt.

Minden (ismert) élet egy nagy családhoz tartozik. Mind egyetlen élő lényből lettünk, ami a Föld történetének korai részén jelent meg. Ez az élő lény nőtt. sokasodott, és idővel megváltozott. Az emberek, a fák, a füvek és virágok mind ennek az első élő lénynek a rokonai.