Minden csipetnyi növekedésnek ugyanakkora pusztulással, elbomlással kell járnia, különben az anyagok örök időkre elhasználódnának, elfogynának. Ott hevernének a holt fák, amelyek összes anyagukat a talajból és a levegőből vették fel, és az nem jutna vissza a talajba és a levegőbe, és akkor semmi nem tudna többé növekedni, mert nem állna rendelkezésre anyag. Minden kis csipetnyi növekedésnek pontosan ugyanakkora pusztulással kell együtt járnia.

Az élők mind a vízzel tartanak.
Kivetve kagylóhéj és haltetem.
Egy hullám hízeleg, meg kéne fogni.
Tanítaná, az áradás milyen.

A nyár közepi szüntelen világosságban az embernek van ideje, hogy azon gondolkodjon, ami sötét, hideg és rémisztő, azon az évszakon, amit télnek hívunk. És minden rosszon, ami azzal jár.

A fény az fény. Nem igaz? Nem, a holdfény nekem csak keserű emlékeztető volt arra, amit nem élvezhetek; a téli napra. Bár halvány melegsége nem űzi el a tenger jegét, nem ébreszti fel a föld növényzetét, nem fakasztja dalra a sármányt, lisztsápadt arca mégis újraéleszti lelkemben a hitet, hogy képes erre. És ez megmelengeti az ember szívét.

A szél kívülről ver, de gondolataim máglyája belülről emészt fel.

Nem tudhat a szél különbséget tenni emberi lények vagy apró virágok között, s ezt be is bizonyítja, amikor viharrá vadul.

Ha az ember hömpölygő lávafolyamot, gőzgomolyagot vagy vízözönt néz, vagy szélben hullámzó mezőt, a szem és a lélek ott sem lel addig nyugalmat, míg meg nem találja az áradatban az ismerős elemeket... és bár ezek a formák állandó mozgásban vannak, határvonalaik sohasem élesek, sohasem egészek, sohasem ugyanazok, az ember mégis megragadhatja őket az elméjével úgy, hogy pislant egyet... s olyankor az idő megszűnik vízárként folyni, ehelyett pillanatok sora lesz belőle, amelyek bár szorosan követik egymást, mindegyiknek saját, egyedi formája van.

A természet felhő, mely örökké ugyanaz, és sosem ugyanaz.

A természet kerekein nincs rozsda.

A lekaszált rétek tarlóján pókhálók ragyogtak, amelyeket nappal sosem lehetett látni, és a nap vörös tányérja mintha megállt volna gondolkozni, hogy elszakadjon-e a föld peremétől.

A fiatalságtól az öregségig olyan lassú átmenet vezet, hogy az ember maga észre sem veszi a változást. Ugyanígy, amikor az ősz követi a nyarat, s a tél az őszt, a természet olyan fokozatosan változik, hogy nemigen tudjuk nyomon követni.

Lefekszem a csillagok alá a pilleágyra, és ámulva bámulom az égi eget. A Göncöl is itt van még. Gyerekkorom óta félek, hogy lebocsájtják a Földre, és autót csinálnak belőle, vagy buszt. A diszpozíció másként szól, a helyén ragyog, melenget. Fekszem a pilleágyon, körüldalolnak az éjszaka hangjai.

A természetet nem leküzdeni kell, hanem, megismerve törvényeit, ésszerűen alkalmazkodni kell hozzá. Az ember sohasem emelkedhet a természet fölé, mivel annak részeként képzelhető el puszta léte is.

Az az ember, aki állandóan kint van, fát vág, szívja magába nap mint nap az erdőt, csak akkor lesz beteg, ha kikerül innen, mondjuk, egy félreértett panasszal a körzeti orvos beutalja egy kórházba.

A bot egy fának az ága, a fának az ága meg egy fa része, gyereke. A fa meg egy olyan dolog, ami összeköti a földet a levegővel. Összeköt. Végtelen. Amikor minden össze van kötve, az a végtelen.