A szeretetet árasztó júniusi kert a legnagyobb jutalom, amit a kertész az ő kemény munkájáért kaphat.

Minden hónapnak, minden évszaknak megvan a maga szépsége, de a nyáré a legélettelibb, legragyogóbb, legbüszkébb, legdrámaibb.

A tavasz reményteljes, a nyár büszke, az ősz alázatos, a tél ellenálló.

Ha a természet mindentudó alkotója tudta volna, hogy művének tanulmányozása arra készteti az embereket, hogy kételkedjenek a létezésében és tulajdonságaiban, biztosan nem adott volna ilyen sok lehetőséget a természet tanulmányozására.

A költő hajlamos az őszi kesergésre, így van ez rendjén, évente lehet hisztizni, hogy elmúlt a nyár. Egyébként meg nem múlt el, a szeptembert simán hozzá lehet csapni a nyárhoz, évek óta egyenrangú partnere az augusztusnak.

A világon semmi sincs jobb annál, mint a verandán aludni. Az ember tücskök cirpelésére alszik el, és madárcsicsergésre ébred. Félálomban olyan a hangjuk, mint a vízesésé.

Azt gondolja a természetet nem esmérő ember, hogy a penész csak valami rusnya por és pelyhes nyálkásság, melly a romlásnak és rothadásnak következése: holott mindaz, ami nekünk illyennek látszik, egynehány ezer apró plántákból öszvecsoportozott erdőcske, amellynek gyökerei, szárai, ágai, virági és magvai vagynak, s amellyet jó nagyító üvegen szemlélni kibeszélhetetlen gyönyörűség.

Az a faj, amelyik nem ismeri a félelmet, elpusztul.

A legőrültebb faj az ember. Egy láthatatlan istent imád, a természetet meg elpusztítja. Közben pedig nem veszi észre, hogy épp a természet az a láthatatlan isten, melyet imád.

Az igazán nagy egyensúly az, mikor meg tudunk állni megfigyelni a természetet. Ehhez nem kell pénz, csak az, hogy vegyünk észre, ami körülöttünk van.

Ha azt kérdezed, micsoda az Isten, akkor tudok válaszolni: tekints körbe, nézd meg jól a virágokat, a fákat, az állatokat és az embereket, akkor megtudod, micsoda az Isten. Mindaz a csoda, ami él és meghal, ami szaporodik, maga a természet, mind maga az Isten. Mindezt olyannak teremtette, amilyen; nem kell, hogy más elképzelésed legyen róla.

Vegyenek körül mindenkor könyvek és növények, bárhová is vessen a sors.

Az embernek mindenért meg kell fizetnie, a természet legföljebb az elemi katasztrófákat adja ingyen.

Valami hibádzik tájamon a színekkel és illatokkal, mégis folyton-folyvást szerelmes vagyok abba, ami mindig változik. Arany labdaként folyvást fut előttem a meg-megállított szeretett föld.

A nagy kérdés az, hogy a természet ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedik-e, mint amelyeket elménk ki tud gondolni.