A haláltól való félelem rémiszti meg az embereket akkor, amikor megszakad minden kapcsolatuk az ember alkotta világgal. Génjeink megszokták a racionális világ nyújtotta biztonságot, ahol minden a saját védelmünket szolgálja, és ha megszűnik ez a védelem, akkor hirtelen úgy tűnik, életünknek bármely pillanatban véget vethet valamilyen ismeretlen veszély. Irracionális dolog, de ez a félelem az, ami átveszi az uralmat fölöttünk, és az emberi közösség karjaiba sodor, ahol védve érezhetjük magunkat - bárhol a világon, ahová elér a kéz. Cserébe elveszítjük ösztöneinket, melyek segítenének e világ határain túlra merészkedni.

Egy hegy alapjában véve olyan, mint egy ember: ahhoz, hogy szeressük, először meg kell ismerni, és ha már ismerjük, akkor tudjuk, mikor vidám vagy dühös, tudjuk, hogyan bánjunk vele, hogyan kell vele játszani, hogyan kell megóvni, ha bántották, és hogy mikor nem szabad felbosszantani. De van egy fontos különbség: a hegyek, a természet, a föld sokkal nagyobb, mint mi. Sohasem szabad elfelejteni, hogy mi csupán egy kis pont vagyunk, egy pontocska a térben, a végtelenben, és ezek a hatalmas erők bármikor eldönthetik, hogy el akarják törölni ezt a pontot, vagy sem.

Ábrándos lelkek szerint a tenger óriási, kékes tájakat rejt méhében, s akik a vízbe fúltak, ott görögnek hatalmas halak közt, különös erdőkben, kristálybarlangokban. A folyónak viszont csak fekete mélységei vannak, ahol iszapban rothadnak a hullák. Mégis milyen szép, amikor ragyog a kelő napban, és lágyan csobog zsongó nádasokkal szegett partjai közt!

A földnek a halász számára határai vannak; a folyó viszont, sötétben, holdvilág nélkül: határtalan. Más érzés ez, mint amit a tengerész érez a tenger iránt. Igaz, a tenger sokszor zord és komisz, de kiabál, üvölt, van benne tisztesség; a folyó ellenben csöndes és álnok. Nem morajlik, mindig nesztelenül folyik tova, és számomra a tovasikló víznek ez az örök mozgása félelmetesebb, mint az óceán emeletes hullámai.

Maguk, városlakók, nem tudják, mi a folyó. De figyelje meg, hogy ejti ki ezt a szót egy halász! Az ő számára a folyó maga a titokzatosság, a mélység, az ismeretlen, a káprázatok és lidércek birodalma, ahol éjszaka olyan dolgokat látni, amelyek nincsenek, olyan zajokat hallani, aminőket sosem hall az ember.

Azt hiszem, tartoztam a virágoknak azzal, hogy festővé legyek.

A műtárgy létrehozása természetes formák torzítása nélkül elképzelhetetlen... mivel abban benne van az újraszületett természet.

A természet tiszta rendszer, abban csak tiszta válaszok vannak.

A természet az élet kimeríthetetlen forrása, a természet nagy temető, minden pillanat tömegsírja.

A világbölcselet útja a természet dallamának lejegyzése, és nem azért, hogy utána uralhassuk a természetet, hanem hogy szolgáljuk őt, és nem kényszerrel, hanem utánzással.

A tél az alvó magvak, a halálban nyugvó, új születésre váró lélek ideje.

Nehéz elhinni, hogy amiben eltévedve
egyszer sötétedésig bolyongtunk,
az most valahány tonna
leveleitől, gallyaitól és élővilágától megfosztott,
méretre fűrészelt ipari nyersanyag.

A betegekkel szerzett valamennyi tapasztalatom alapján feltételek nélkül állítom, hogy a friss levegő után a fényre van a legnagyobb szükségük, hogy a zárt szoba után a sötét szoba viseli meg őket a legjobban, és hogy nem egyszerűen fényre vágynak, hanem szabad napfényre... az emberek azt hiszik, hogy az csak a hangulatukra hat, de koránt sincs így. A nap nem csupán festő, hanem egyben szobrász is.

Néha, ha az ember igazán odafigyel a kavicsokra, megtudhat tőlük dolgokat az óceánról.

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.