A természet nem gyengéd édesanya, megszül, és aztán mindent elkövet, hogy elpusztítson.
Bármilyen elvont tárgyú legyen egynémely művészi alkotás és álljon bár ezek egynémelyike ellentétben a természetes iránnyal, - mégis kétségtelen és el nem vitatható, hogy a művészet ma is leginkább a természetből szerzi maradandó értékű, és örökbecsű alkotásai legtöbbjéhez a legértékesebb benyomásokat.
Az öregkor legnagyobb, egyetlen, tiszta ajándéka a nyár.
Semmi sem rossz, ami a természet szerint való.
A természet közömbös másolata is sokkal szebb, mint a legnagyobb képzelet eredménye.
Azt hiszik: az ember szabad... nem látják a láncot, mely a kutakhoz köti, s úgy fűzi a föld méhéhez, mint egy köldökzsinór. Ha egy lépéssel továbbmegy - belepusztul.
Nincs olyan, ami ne szeretné a napot. Meleget és életet ad nekünk; elolvasztja a tél havát és jegét; serkenti a növényeket és a virágokat. Neki köszönhetjük a hosszú nyárestéket, amikor nem száll le a sötétség. Megóv a tél közepén, amikor a sötétség csak pár órára törik meg, a nap pedig hideg és távoli, mint egy holttetem fakó szeme.
Az erdő önmagába hal, növekszik, miközben a formák elenyésznek, felfalatnak, újból meghosszabbodnak.
Jöjj, szép tavasz, jöjj, tünde, enyhe lég!
A felhő kebliből, míg zene kél,
És rózsaszirmok árnyas fátyla rejt,
Ereszkedj hát a földjeinkre le.
Bimbó-fejtő szép tavasz!
Mint kis gyermek, olyan az:
A mogorva tél után
Fürge, tiszta, friss, vidám!
Idővel minden virág arca a Nap felé fordul.
Milyen ostobák vagyunk, amikor azt hisszük, hogy erősebbek lehetünk a tengernél vagy az égnél!
A természet védelméhez nagyban hozzájárul a halál.
A természet apró szigetekre szorult vissza a hamis és mesterséges világ tengerében, szigetekre, ahova az ember ellátogathat megcsodálni, fényképet készíteni a lakóiról - legyen szó állatokról, növényekről, fákról, sziklákról, folyókról vagy hegyekről, mintha valami különleges kiállítási darab lennének egy múzeumban, anélkül, hogy felfogná, hogy valaha ezek a sziklák, völgyek, folyók nem védelemre szoruló örökség voltak, hanem saját otthonunk, saját szupermarketünk, saját iskolánk. Egyszóval a saját bolygónk.
Vajon nem pont ezt keressük, amikor megmászunk egy hegyet? Amikor a hegycsúcsokon és gerinceken futunk végig? Az érzést, hogy emberek vagyunk, parányiak és jelentéktelenek a világban, ahol a természet felfoghatatlan ereje vesz körül minket? Mint egy csecsemő, aki édesanyjához bújik, hogy védelmet keressen az ismeretlen és hatalmas világgal szemben. Harcolunk a győzelemért, vagy, ami ugyanaz, azért, hogy észrevétlenek maradjunk, hogy ne verjük fel álmából az óriást, a körülöttünk szunnyadó gigászokat, míg elérjük édesanyánk karját.