Egy szív volt
(mondjuk így),
rátenyereltél,
és azt mondtad: pardon.
Nézzen oda! Ugye, milyen tisztán látszik a hold? Valóságos, létező valami. De ha feljön a nap, semmit sem látunk belőle. Ilyen volt a mi esetünk is. Én voltam a hold... amikor előbukkant a nap, Simon többé nem látott engem... attól fogva senki mást nem látott, megbűvölten nézte a napot... Linnetet.
Levetett percek meztelen magánya,
Összegyűrt arcod hordozom magamban.
Nézem a semmit, minden oly hasztalan,
Véget ért éltem bolondos tavasza.
Eldobva hű szerelmemet,
Csókunk, vágyunk mind elégett.
Nem maradt más, csak az emlék,
Hamuval írt szeretlek még!
Eltagadom, hogyha kérdik:
"Elmult minden, nem szeretlek!"
Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szivemnek.
Egy rossz sziget ez.
Itt hagytál, de kijutok.
Meglátod egyszer.
Az együttlét boldogságát csak az ismerheti meg igazán, aki újra és újra magára marad. Minden egyéb megzavarja a feszültség titokzatosságát. És mi más vonzhat erőteljesebben a magány mágikus birodalmába, mint a felkavart érzelmek, a megrázkódtatás teljes átélése.
A szívbe döfött karó csak megbénít, nem öl meg.
Ne félj újból szerelmesnek lenni. Tárd ki a szíved, és kövesd, amerre mutat.
Az a baja magának, lelkem, hogy az az egyvalaki, akibe egyszer beleszerelmesedett, megmérgezte a vérét. Lenne csak úgy nekem hatalmam, ahogy nincs, isten úgy segéljen, megkeresném azt a férfiembert, aztán vagy idehajtanám maga elé, vagy elemészteném, hogy jusson a pokolra.
Mint tüske hatoltál belém
sebhelyed vagyok ma is még
mikor már azt hiszem vége
elkezdek lüktetni ismét
Az emberek furcsa dolgokat csinálnak, ha össze van törve a szívük.
Te vagy a macska, én a gombolyag, letekertél, szétszedtél és otthagytál.
Úgy vártam én minden szavad,
De ajkad néma maradt,
És láttam, te is úgy fájlalod,
Hogy nincs mit mondanod,
A búcsú könnyű volt neked,
A bánat nekem maradt,
Mert úgy, ahogy én szerettelek,
Szeretni nem szabad.
Nem, nem igaz, egy szerelemnek soha nincsen teljesen vége... Gyűlölnöm kellene őt, de lenyűgözve tart a fájdalom, amelyet okozott nekem.