Rád gondolok és a sírás fojtogat,
Ha behunyom szemem, még látom arcodat.
Hallom a hangod, s érzem az illatod,
Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok.
Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak,
Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek.
Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,
És feledni, hogy mennyire szerettelek.

Raven mindenkinek odaadta magát, remélve, hogy az izzó vágy, amit a férfiszemekben látott, egy nap gyengéd szerelemnek adja át a helyét. De soha nem így lett, és minden férfi ugyanúgy hagyta el: azzal, hogy a fejéhez vágta, hogy milyen jéghideg, komoly és merev. Nem látták, ez a merevség csak abból a félelemből fakad, hogy valaki megint elárulja. Nem értették, hogy azért olyan komoly, mert a szerelem annyira fontos dolog a számára. És nem jöttek rá, hogy a jégpáncél alatt tűz lobog.

Megyek utamon némán, csendesen
S merengek édesbús emlékeden,
Lábam a sápadt avart zörgeti,
Szemem el nem sírt könnyel van teli.

Kivetve szerelmed sodrából
fekszem az ítélet partján.

A szerelem nem felnőtt embernek való, éppoly kevéssé, mint a karikázás, a diaboló vagy a kötélen való ugrálás. Felnőtt embert összerázza, megtöri, megalázza a szerelem, mint egyheti utazás a harmadik osztály fapadján.

Én nem tudom játszani a szerelmet:
De kínját játszva hordani, igen.
S ha azt hiszed, úgy bírsz, hogy el se veszthetsz:
Már elvesztettél, drága kedvesem!

Az ember csalódik, vagy csalódottá teszik, ha szerelmet és életre szóló kapcsolatot keres. Jobb, sokkal jobb, ha az ember a pillanatot élvezi, fenékig üríti az élvezetet, aztán továbbáll.

Miért hord mindig minden férfi maszkot?
A pillanat miért mindig elszalasztott?
Miért vágja minden férfi át a nőket,
És miért várjuk mégis újra vissza őket?
Ha visszajön, aztán újra lelép,
Ha az összes utolsó, gyáva, szemét,
Miért rezegteti meg úgy a szívünket,
Mint üvegben a málnazselét?
Miért kérdezzük, miután tovatűntek:
Látlak-e még? Látlak-e még?

Ami érték volt bennem: rád aggattam.
Legyen arcod: cifráztalak magamban.
Elárultál: mentséget fabrikáltam.
Most segíts: mert eltűnsz, s leszek hazátlan.

Olyan egyszerű kegyetlenül bánni azzal, aki szerelmes. Aki szerelmes, az védtelen.

Nem kísérem útjaid, ajkam
Édes neved magába temeti,
Hogy meg ne bántson (túl profán) szavam
S régi vonzalmunk ne fecsegje ki.

Volt néhány évünk, véget ért.
Elromlott, mindegy is, miért,
hagyjuk hát végre, kit mi sért,
ez, amit ránk a sors kimért.

Hiába gondolok rád
már akkor sem vagy
semmimmé lettél
hallgatag kegyetlen röggé
egymást váltja soha és örökké
özveggyé tetted a vágyat
kopár öröm maradt utánad.

Bizonyos tudomásom volt arról, hogy a leghosszabb táncnak is vége van, megvénül a csalfa lány, formáját veszti a kívánatos menyecske, gyászruháját leveti az öregasszony; s ugyanezért nem ugrottam kútba sohasem szerelem miatt.

Hová mondd hová rejtsem a romlott éveket
belém gázoltál fölkavartad az életem
ami szép volt is a sodrásba veszett
mint levél a színét múltamat cserélgetem.