A régi, bukott, fekete szerelmet csakis az új, tiszta, fehér szerelem gyógyíthatja meg.

Én szenvedek, s pedig miattad,
Miólta szívem elragadtad,
Édes kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe.
S így kell talán e gyötrelembe
Örökre sínlenem.

Mi haszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami nagy teher úgy nyomja a szívét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke. Tán ha kiönthetné azt a nagy keserűséget, ha elpanaszolhatná, megkönnyebbülne utána. De amilyen nagy a puszta, olyan üres.

Csak tested illatát tudnám elfeledni,
nem kívánnám magam miattad sírba vetni.
De itt ég bennem és idéz, idéz,
s megőrjít a tudat, hogy élsz, hogy élsz!

Nem bízom? Persze, hogy nem.
Hol tanulnék bizalmat én,
kitől? Ha három isten
kürtölne rám, vagy tűzszemű,
beszédes csillagok,
akkor se tudnék hinni már.
Mióta megvagyok,
rázkódik alattam a föld.
Mért lennék én szelíd?
Honnan tudnám a szerelem
szelíd törvényeit?
Mindenki megcsalt.

Ezt a szerelmet
minek szeressem?
Gyulladó virágok
virradatában sem hozta
föl bennem a Napot.

Mondd ki a szót, tudnom kell még
Kié az arc, kit rejt a név?
Látnom kell, mit ígér egy másik pillantás,
S megértem tán, hogy nincs tovább.

Itt hagytál, mint levél az ágat,
Erdőt a vándormadarak,
Elvitted mosolyod sugarát
És szívem árva, bús maradt.

Viszi a szél a fákat, mint a füstöt,
s tested emlékét is... Szeretnem kell, mi így rohan
s mi így hagy el; szeretnem a Napot:
rám tetoválja arcod, büntetésül is boldogan.

Megkönnyebbül a lélek, semmi sincs,
mi bántaná a tökéletes órát,
és előtűnik, mint valami kincs,
a véglegesen összetört valóság.

Jó lenne senkit se szeretni már
főleg hogy tudom az időm lejár
s nem törni össze aki mást szeret
helyettem - engedni hadd menjen mehet.

Elég ciki dolog ez a szerelmi bánat téma, mert időnként tök jól van az ember, aztán hirtelen eszébe jut, és egy pillanat alatt befordul.

Elkopik az ember,
Elvásik az élet,
Édes szerelemmel
Én már sohse élek.

Vad megbomlott szél fúj felém neved hozza -
Puszta szerelemnek se vége se hossza
Neved megbomlott szél levelet ha pörget -
Jaj mért jártam laktam veled ezt a földet!

Régen volt. Szerettük egymást, aztán egy kerítés épült közénk, s az ajtó kulcsa elveszett. Azóta egyedül bolyongok, gyakran megszólítom az embereket, nem látták-e a kedvesem - senki sem emlékszik rá. Lehet, egyszer majd találkozunk s akkor én megbocsájtom, hogy szó nélkül elvágta az arany fonalat, ami összekötött bennünket.