Úgy kelt át rajtam
száraz lábbal könnyedén
mint vízen a hold.

Mi már nem vagyunk
csak te vagy és én vagyok
a seb a másikon.

Egyszerűen nem értettem, hogy mi történt Granttal, miután összeházasodtunk. Minden kedvesség és figyelmesség eltűnt belőle. Próbáltam rájönni, hogy mit rontottam el, igyekeztem visszaszerezni a szerelmét, amiről azt hittem, hogy igazi, pedig csak színjáték volt.

Nem érdekelnek tilalmak, sebek,
ami szakadékony, szakadjon,
mi nem tud tartani, ne tartson,
akkor se lehet eltagadnom,
hogy igenis boldog voltam veled,
mert szerettél, és mert szerettelek,
s mikor szép voltál, te voltál a legszebb;
titkolni kellett.

Csak ez a csontot csavaró
és véremet faló
pokoli kín, csak ez maradt.
Ez még tőled való.

Mi megalázható volt, megaláztad.
Mi tönkretehető volt, tönkretetted.
Szerelmed
te adtad, vissza is te vetted.
Kimondtam titkodat. Nincs rá bocsánat.
Csak te tudod, így lett-e könnyebb?
Mi megölhető volt, megölted.

Ne haragudj. Te már magadra csuktál
minden ajtót. Voltál, ki lenni tudtál,
tépelődni kár ezen.
Én tudom, a veszteség mekkora.
Nem értetted meg, ki voltál nekem.
Ne is értsd meg soha.

Ami történt közöttünk, az megtörtént, és te sem tudod
- hatalmadban nem áll - meg nem történtté tenni, bárhogy űzz.
A volt-ból sose lesz nem volt, csak az nincs, mi nem létezett;
szóval tagadhatod, szíved annál inkább kimondja majd.
Vagy gondolod, magadnak tudsz hazudni, szerelemgyötört?
Faggasd csak, ha mered, lelked, s figyelj, suttogva mit felel?
Igenis rám tekintettél, befogadtál szívedbe, s ez
megtörténve marad most már, ameddig a világ világ.

A múltban tanultunk, de nem ennek a gyümölcsei vagyunk. A múltban szenvedtünk, szerettünk, sírtunk és mosolyogtunk. De ennek nincs jelentősége a jelenre nézve. A jelennek is megvannak a maga kihívásai, a jó és a rossz oldalai. Nem hibáztathatjuk vagy éltethetjük a múltat azért, ami most történik. Minden új szerelem független az előzőektől, semmi köze a múltbéli tapasztalatokhoz: mindig új.

Nincs rosszabb dolog a világon, mint amikor visszautasítanak. A fényed rátalál egy másik ember fényére, azt hiszed, kinyílnak az ablakok és beömlik a napfény, és végre begyógyulnak a régi sebek. És hirtelen rádöbbensz, hogy semmi nem következik be abból, amit elképzeltél.

Miért ne gyűlölném? A legrosszabbat tette velem, amit ember a másikkal megtehet. Elhitette, hogy szeret, és szüksége van rám, aztán bebizonyította, hogy hazugság az egész.

Törekvő bulldogok tudják oly buzgón fogni az ember nadrágszárát, amilyen konokul belekapaszkodtam én a dicsőség tovalebbenő pantallójába s szeretett nőim elvillanó nadrágocskájába. Nem sokra vittem náluk, csínosat rúgtak rajtam, amíg végre eleresztettem őket. De óvakodtam attól, hogy sebeimet mással kötöztessem be. Mert nincs haszontalanabb dolog a felebaráti kötszereknél.

Erőm csüggedt. Reménytelen a harcom,
mert arcod átvilágít minden arcon,
tilt a csóktól, nem enged el az ágyig,

Muszáj, hogy néha összetörjék a szívünket. Az összetört szív jó jel. Azt mutatja, hogy valamit legalább megpróbáltunk.

Nehéz a szivem, hiszen bút fogan:
örömöm tán a büntetések hozzák,
hogy sírva nézem majd ha boldogan
sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.