A sorsnak nem feltétlenül kell mindig rímelnie az életre. Vajon nem pusztán bizonyos körülmények véletlen egybeesését nevezik sorsnak? Mint amikor a fogaskerekek érintkeznek.
A világon egy rakás olyan dolog van, aminek nincsen semmi különösebb oka, nincsen semmi miért, ami történik, az megtörténik magától, aminek pedig véget kell érnie, az biztosan véget is ér, nincs ennél természetesebb.
Aki a sorsa útján jár, gyakran törvényszegő. Olyasmit tesz, amit sem apja, sem anyja, sem a társadalom nem helyesel. Ami miatt "nem nézi jó szemmel" a világ. Mégis megteszi, mert arra vezet az útja. Ilyenkor minden nevelésünktől kapott morális szabály érvénytelenné válik.
Az emberek nem azért találnak egymásra, mert ez épp így alakult, hanem mert egymásra vannak hangolva. Mint ahogy van konszonánsz és disszonánsz - amikor két hang vagy szépen hangzik együtt, vagy sehogy sem illenek össze. És ezzel nincs mit tenni. Nevezhetjük mondjuk sorsnak.
Néha mindegy, hogy mélység vagy magasság, jó vagy rossz - minden egy tapasztalás. És vannak lelkek, akiknek bizonyos tapasztalásokon végig kell menniük.
Szerte a világon emberek milliói küzdenek azért, hogy életüket örökre megváltoztassák, könnyebbé tegyék; eközben azonban nekik is fájdalommal kell tudomásul venniük, hogy a megoldásokat nem a körülmények diktálják. A sorsunk bennünk van.
A gondviselés nagyon takarékosan bánik a nagy emberekkel. Nem pazarolja, nem tékozolja el őket. A kellő pillanatban küldi, a kellő pillanatban visszavonja őket, és csak oly események felett teszi őket úrrá, amelyekre rátermettek.
Van valami titkos erő, ami egybe tud kapcsolni két lelket, értesíti őket arról, amit egymásért éreznek, és össze is hozza őket, minden távolság ellenére.
Mindenki így beszél: ó, orvost, ügyvédet faragok a gyerekemből, aki gazdaggá tesz majd minket. De ez csak hiúság, semmi több. Az ember kis csónakja nyugat felé indul el, és az illető gratulál magának: - Milyen remek navigátor vagyok! - Azután a szél keletre fújja.
