Múltunkat visszük magunkkal, össze vagyunk kötve a jövővel, és mi döntjük el, hogy ragaszkodunk-e hozzá, azt akarjuk, hogy mindig a közelünkben legyen, vagy elengedjük. A sors az, ami adatott nekünk, és amit magunknak alakítunk.
Helyettesíthetetlenségünk végső forrását a legkevésbé sem azokban az újra meg újra elmondott történetekben kell keresnünk, amelyeknek magunk vagyunk a hősei, hanem azokban az egyszeri és megismételhetetlen sorseseményekben, amelyek önmagunkból való kilépés igényét a megszüntethetetlen másság és idegenség erejével szegezik nekünk.
Amikor valami elkezdődik, nem láthatod előre, mi lesz belőle. Készülsz az anyagból, mégsem feleltetnek. Miután átgondoltad, melyik úton a legkisebb a valószínűsége egy-egy dugónak, egy mozdulatlan autósor közepén találod magad. Egy emberben semmi nincs, ami kiegészítene téged, és beleszeretsz.
Arra gondolok, milyen furcsa, ahogy az életünk alakul. A véletlenszerű pillanatok, ha tudatos döntésekkel kapcsoljuk össze őket, no meg egy nagy adag reménnyel, olyan jövőt alkothatnak, amely előre elrendeltnek tűnhet.
Úgy gondolom, létezik valaki, aki irányítja a sorsunkat, de nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mi is az. Hiszek a sorsban, szerintem semmi nem történik véletlenül.
Megtettük, mert megtehettük, és ha így történt, akkor így is kellett történnie, ha pedig így kellett történnie, akkor egyikünk sem tehet arról, hogy megtettük.
