Bennem nagyon lassan hűlnek ki a dolgok... Ez boldogságom és megvertségem titka. Emlékeim örökkön izzó kemencéjébe mindig be lehet dobni egy remény élesztőjétől megkelt kenyeret, hogy ropogósra süljön.

Szamárság feladni a reményt. Azonkívül bűn is, azt hiszem.

Várhatatlan csoda esett velünk. Se kértük, se kerestük, de megtaláltuk egymást. A te boldogságodra már ittunk, télvízkor. Most pezsgőzzünk közös örömünkre. Csak azt ne mondjuk soha, hogy soha és örökké.

A jövő egyszerre nyitott is, zárt is. Mindössze egyetlen "lesz" létezik, de gyakran számtalan "lehet" van mellette.

Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.

Nem valék erős meghalni,
Mikor halnom lehetett:
Nem vagyok erős hurcolni
E rámszakadt életet.
Ki veszi le vállaimról...
De megálljunk, ne, - ne még!
Súlyos a teher, de imhol
Egy sugár előttem ég.

A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullajtja el a reményeit, miként a fa a leveleit. Mígnem egy szép napon elfogynak. Nincs remény, nem marad semmi.

Mindenki tud szeretni, hiszen mindannyian ezzel az adottsággal születünk. Van, aki eleve jól csinálja, de a többségnek újra kell tanulnia, vissza kell emlékeznie, hogyan szeretett, és mindenkinek - kivétel nélkül mindenkinek - el kell égetnie az elmúlt érzelmeket, újra kell élnie néhány örömöt és fájdalmat, botlást és gyógyulást, hogy észrevehesse a vezérfonalat, ami ott rejlik minden új találkozásban.

A tátongó szakadék szélére kerültél.
Úgy érzed, nincs menekvés.
De figyelj csak!
Léptek közelednek feléd, ismerős léptek.
Valaki szólongatva keres téged.
Figyelj.

Bízzál, s virágzóbb századokat remélj!
Elődeidnek szép kora visszatér!

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek... Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!

Az életnek nincs tartalma - mégsem lehet csak úgy elhajítani, mint egy kilőtt patront! Talán még használható lesz a harcban, ha eljön majd annak az ideje, és akkor rá is szükség lesz.

Némelykor nekünk is földre kell hajolnunk és megalázkodnunk, hogy utána bizalommal és örömmel emelkedhessünk fel.

Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége. Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét.