Az emberiség végül is olyan genetikusan meghatározott járművön ül, mely nem térhet ki a kerékvágásból. Ezeken a szekereken visznek bennünket lóhalálában egyik nemzedékből a másikba. A genetikus anyag nem ismeri, hogy mi a jó és mi a rossz. Azt sem tudhatja, hogy szerencsések vagy szerencsétlenek leszünk-e. Egyszerűen eszközök vagyunk, semmi több. Az örökletes anyag csak arra figyel, hogy számára hasznosak vagyunk-e.

Az összes tudomány közül a biológiában találjuk a legkevesebb törvényt - univerzális különösen kevés van. Természetesen az élőlények engedelmeskednek az alapvető fizikai és kémiai szabályoknak, de az élet gyakran a hézagokban keletkezik, és célja a határok tágítása - sokszor egészen a töréspontig. Az univerzum egyensúlyra törekszik - egyenletesen oszlatja el az energiát, felbomlasztja a szervezettséget, növeli a káoszt. Az élet kénytelen felvenni a harcot ezekkel az erőkkel.

Minden befejezett ember azonos a megtörtént történetével. Ami az emberből tényleg létezik, és nem is múlik el belőle, az a története. Ez a létezés különleges, anyagtalan, örökkévaló formája. Az emberi történetet nem lehet meg nem történtté tenni, visszacsinálni. Meg lehet bánni, el lehet felejteni, lehet másképpen elmesélni, ki lehet színezni, de ez a megtörtént történeten semmit sem változtat.

Oda se figyeljetek, ha vállon veregetnek, és azt mondják, gyere, harcoljunk a szabadságért, vagy legyen az bármi más szó, hiszen az mindig akad. Mondjátok, uram, sajnálom, nem érek rá meghalni. Túl sok a dolgom, aztán rajta, szaladjatok, ahogy csak bírtok! Ha azt mondják, gyávák vagytok, oda se neki, a ti dolgotok az élet, nem a halál. Ha az életről is fontosabb elvekről beszélnek, mondjátok, uram, ön hazudik. Nincs az életnél fontosabb.

Az elszalasztott lehetőségek éppolyan szerves részét képezik életünknek, mint amelyekkel valóban éltünk.

Az ember egész életében érzi, hogy honnan tért vissza.

Az élet olyan, mint egy hatalmas perzsaszőnyeg, amelyben az egyes életek bele vannak szőve, de amely ezeket mégis felülmúlja s olyan összefüggést teremt, amelyre az egyes életeknek nincsen rálátása.

Az élet olyan, mint a hegymászás, a mely czéltalan erőlködés lenne, ha a nehezen elért ormon tisztúlt levegőben nem várna reánk a tágult perspectiva fölemelő, pompás képe. Élet az ilyen élet?...

Az élet célja a működés maga.

Folyamatosan teljesíteni és versengeni vágyunk, de fogalmunk sincs, miért. Fel kell ráznunk magunkat a bódulatból, le kell számolnunk a régi gondolkodásmóddal, nem szabad folyton valamin rágódnunk és aggódnunk - ideje lenne végre szó szerint észhez térnünk. Csak így tapasztalhatjuk meg az életet: nem szavak, hanem látvány, illat, hang, tapintás, ízek révén... hány falatot nyeltünk ma le anélkül, hogy megízleltük volna? Nem tudom, mikor aludtunk el a kormánynál, mert az biztos, hogy földi létünket éberen kezdtük. Primitív őseink füleltek minden gallyroppanásra, minden levélsusogásra. Ma viszont robotpilóta-üzemmódban, őrült tempóban vágtatunk át az életen, hogy elvégezzük, amit kell, és aztán betehessük valamelyik fiókba.

Az egész élet egy harc, és a színház talán még inkább az.

Életünk, reményeink, fogadkozásaink a bizonytalanság légüres terében történnek, omló talajon és legtöbbször elsodorja őket a körülöttünk és bennünk tomboló vihar.

Az ember élete fuvallathoz, árnyhoz, káprázathoz hasonló. Az élet olyan, mint a futó árnyék. Az ember igazán csak mint illúzió jár-kél a földön.

Akik hamar elégnek, tündökölve lángolnak. A legrövidebb életek vetik a leghosszabb árnyékot.

Életünk csak a halálhoz vezető út, és minden nap egy lépéssel visz közelebb földi létünk végéhez.