Amíg a másik nem mutatja, hogy ragaszkodik hozzánk, addig a saját ragaszkodásunkat sem nehéz titkolni.

Nem sokat jelent az, ha az ember mindent megkap. Senki nem tudja, hogy mit akar igazán egészen addig, amíg nem birtokolja azt a valamit egy kis ideig. Mindig vannak olyan emberek, akik csak a birtoklás érzéséért akarnak bizonyos dolgokat.

Mindenkinek joga van egy kis zugra a lelkében, ahová nincs belépés mások számára. Sok házasság éppen emiatt lazul fel. Az egyik fél teljesen birtokolni akarja a másikat, nem tűri, hogy a házastársának megmaradjon a saját egyénisége.

Egy ideig becsaphatja magát az ember, és elhiheti, hogy tényleg ez az, amire vágyik. A napfényes üvegbura alatt, a luxuskörülmények között könnyű azt hinni, hogy csak egy lépésre vagyunk attól, hogy minden álmunk teljesüljön.

Akiben megvan az a képesség, hogy teljes mértékben uralja elméjét, az bármit megszerezhet, amiről úgy véli, őt illeti.

A szeretetet nem lehet erőltetni. Bárkit vagy bármit erőltetünk is a szeretet nevében, az nem más, mint a szeretet és az önzés összetévesztése. Mindaz, amit a szeretetről tudsz, enyhítse éned igényeit.

Ne az alapján ítéljük meg magunkat, ami a birtokunkban van, hanem az alapján, amit létrehoztunk.

Vagyonunkat nem vihetjük a sírba. Nem vehetünk jegyet a mennyországba, és nem szerezhetünk a pokoltól megváltó ingyenjegyet sem. Amikor elmegyünk, egyedül megyünk, nem lesz nálunk semmi, csakúgy, mint amikor jöttünk.

Hihetetlen türelem kell hozzá, hogy két ember megtanulja, hogy a párját ne tárgyként kezelje, és ne vetítse ki rá az elvárásait. Egyikünk se vette észre, hogy a boldogság ijesztő akarásával vonunk falat személyesebb vágyaink közé, amelyek közös életünkkel egyre kibékíthetetlenekké váltak.

Néhányan úgy vélik, az tesz minket erőssé, ha kapaszkodunk valamibe. Pedig néha az, ha elengedjük.

Amiatt bánkódsz, ami odalett? Vagy egyik, vagy a másik. Nem valami zárt edény, feneketlen bőrzsák vagy, hanem sokkal inkább meder, amelyiken átfolyik a világ, s hol ez, hol az akad meg benned, hol ezen, hol azon csillan meg a fény, s mire megérinted, megfognád, már el is tűnik, jön a következő. Persze ha már megláttad, ha megmutatta magát, szeretnéd megtartani. Hisz mi minden csobog át észrevétlenül rajtad, s mily kevés, amiről azt hiszed, hogy a tiéd volt, vagy a tiéd lehetett volna.

Vannak holmik, amiket gondosan elteszünk, már-már önmagunk elől is elrejtünk, soha többé nem áll szándékunkban elővenni őket, de akkor sem bírjuk rászánni magunkat, hogy megváljunk tőlük. Valahogy úgy vagyunk velük, mint az ábrándjainkkal.

A panaszkodó ember olyan, mint a rossz gyerek, aki megkíván egy játékot, és amikor megkapja, nincsen vele megelégedve.

Üres kézzel születünk,
Üres kézzel távozunk.
A valódi életet
üres kézzel éltem át.

A vágyaknak különleges helye van szívünkben, mert bár mindegyikünk sok-sok vágyat dédelget élete során, régi vágyainkat úgy dobjuk el, mintha sosem léteztek volna. A vágyakozásnak sosincs vége, függetlenül attól, hány kívánságunk teljesedett be, s ugyanakkor egyik sem tart elég sokáig ahhoz, hogy leszoktasson a vágyakozásról.