Nagy előny, ha valaki képes azt választani, ami hosszú távon a javára válik, akkor is, ha éppen nem feltétlenül esik jól.

Egy művész esténként csodát teremt, ám napközben százfelé áll a feje.

Hihetetlen türelem kell hozzá, hogy két ember megtanulja, hogy a párját ne tárgyként kezelje, és ne vetítse ki rá az elvárásait. Egyikünk se vette észre, hogy a boldogság ijesztő akarásával vonunk falat személyesebb vágyaink közé, amelyek közös életünkkel egyre kibékíthetetlenekké váltak.

Valamilyen rejtélyes okból kora gyerekkoromtól azt képzeltem, az életem valójában egy regény. Ahol a kezdődő, beteljesülő és elmúló szerelmek mindig mások, és ahol én vagyok a regényhősnő. A regényes szerelmek persze ritkák és múlékonyak, semmi közük egy tartós, életre szóló kapcsolathoz. A vágy szinte lehetetlenné teszi az igazi szövetséget. Elrontja, kikezdi. A lelkem mélyén nyilván tudtam, örökké nem lehet szerelmes az ember. Mégis minden alkalommal ott lappangott bennem ez a különös szerelmi maximalizmus, más szóval a rettegés, hogy valójában megalkuszom, nem pedig megállapodom valaki mellett.

Úgy tapasztaltam, a szenvedély sok mindenből táplálkozhat, beleértve az olyan kellemetlen érzéseket is, mint a veszteségtől való félelem.

Aki igazán alkalmas, a lelke mélyén tudja, hogy mindig, minden körülmények között számíthat a tehetségére, mert már jó párszor megtapasztalta, hogyan kapaszkodhat bele, mint egy mentőövbe.

Úgy látszik, valamiféle titkos törvény van rá, hogy a nagy szerelem csak egy másik ember boldogtalansága árán lehet a tiéd. Talán mert amikor az új érzés hirtelen mindent más megvilágításba helyez, beragyog, akár egy reflektor, többé nem lehet letagadni, hogy az előző érzéssel kapcsolatban nem voltunk egészen őszinték magunkhoz.

Én a szerelem emlékét is szeretem. De mindennél jobban szeretem azt érezni, hogy a vér egyszerre csak kifut az arcomból, és látni, hogy a másik tekintete elkomolyodik. Aztán az történik, ami egy férfival és nővel szokott, akik között fellobban a tűz.

A sors hajlamos tökéletesen jelentéktelen napokat kiválasztani a jelentős fordulatokhoz.

A férfiaknak is vannak érzékeny pontjaik, ahol sebezhetőek. És azok a nők, akik saját útjukat járják, nagyon érdekesek lehetnek... nem arról van szó, hogy mindannyian arra kaptunk felhatalmazást, hogy a magunk teljességét fejezzük ki?

Vannak nők, akik képtelenek önállóan létezni, muszáj, hogy mellettük legyen egy férfi. Még akkor is, ha minden újabb férfi kedvéért engedniük kell az álmaikból. És aki újabb és újabb engedményeket tesz, az, ugye, egyre rosszabbul jár.

Most először érezte, hogy joga van a saját szenvedélye és nem mások kedve szerint élni. Joga van tévedni is. És mersze is volt, hogy felborítson maga körül mindent. Legalább egyszer az életben ezt mindenkinek meg kellene lépni, más úgysem fogja megtenni helyette.

Néha a rossz dolgokat sem kell annyira lebecsülni, mert a legváratlanabb pillanatban jóra fordulhatnak.

Legvakmerőbb húzásainkat sokszor egy paraszthajszál választja el a totális idiotizmustól.

Nem igaz, hogy csak úgy szerelembe esünk. Valójában mindig van egy pillanat, amikor még dönthetünk. Egyszerű neurokémiai folyamat. Ha hat rád valaki, hajlamos vagy arra koncentrálni, ami szerethető az illetőben, és utána csak azt fogod belőle érzékelni. Ezért ha valakit nem akarsz elhagyni, egyszerűen csak rá kell szoktatnod magad, hogy azokra a tulajdonságaira összpontosíts, amiket szeretsz benne.