Ez az élet, ilyen a valóságban. Nem szebb, mint a konyha, ugyanolyan büdös, és aki főzni akar benne, bizony bepiszkítja a kezét, az a fontos, hogy utána meg tudjon mosakodni: ez korunk erkölcse.

Látni a valóságot sokkal meglepőbb és fantáziadúsabb vállalkozás, mint felhőkből építeni a valóság első fuvallatára szétomló álomvárakat.

A létező legnagyobb ámítás az ember saját véleménye.

A művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valósághoz.

Nem hiszek a csillagokban. Kivéve azokat, melyekre föl tudok nézni és látom őket.

Más a valóság és más az árnykép, más az ébredő élet és más az álom.

Néha szinte azt érzem, hogy az emlékeim élőbbek, mint azok a dolgok, amelyeket magam körül látok.

A forrás elragadóbb volna hát a folyónál, a vágy elbűvölőbb volna a gyönyörnél, s amit remélünk, vonzóbb mindannál, amit birtokolunk?

A szürkületet lassan felváltja a napfény, és ezzel együtt mintha én is megvilágosodnék: hiába a képzelet világa, hiába a legszínesebb víziók, csupán egyetlen világ, s benne egyetlen élet létezik. A többi csak fantomkép, bármennyire és élethűnek tűnik és bármennyire is próbálunk meg ragaszkodni hozzá.

A valóságon túl álmok vannak, és mindenki bennük él tovább.

- Semmilyen jó dolog nem csoda, semmi, amiben örömünket leljük, nem álom.
- Te azt mondod, hogy a világ álom, márpedig néha örömünket leljük benne. Naplementékben. Felhőkben. Az égboltban.
- Nem. A kép álom. A szépség valóság. Érted, mi a különbség?

A mesékben épp az a legnagyszerűbb, hogy az idő, ha épp semmi különös nem történik, csak úgy szalad. A való életben sosem ilyen egyszerű az ügy, s valószínű, hogy jól van így.

Látni csak én láttam. Úgy láttam, ahogy a változást venni észre egy emberben, akivel hosszú ideig nem találkoztunk. Más, aki közben találkozik vele mindennap, az nem vesz észre semmit, mert a változás fokozatos.

A valóságok bizonyára erős gránitkövek, de a legnagyobb karrierek mégis a látszatokon épültek fel.

Tehetünk úgy, mintha mások volnánk, mint akik vagyunk.