A világ már csak ilyen különös hely. És kemény. És néha balszerencsés.

A kitalált horrortörténetek segítenek elviselni a valódi szörnyűségeket.

Ébredj föl, vagy ha még álmodni jobb,
Menj, álmodd vissza, amit álmodál,
Mert a valóság csalt remény.

A néző lelkét nem az teszi gazdaggá, amit lát, hanem az, amit gondol és érez arról, ami szemébe ötlik.

Az ember eltökélten kívánhat magának valamit - esetleg éveken keresztül -, amíg tudja, hogy az a kívánság teljesíthetetlen. Ha viszont egy szép napon az előtt a lehetőség előtt áll, hogy a vágyálom valóra válik, akkor már csak egyet kíván: bárcsak soha ne kívánta volna azt a valamit.

Közönyöm az álmatlanság velejárója. Minden esemény olyan messzinek tűnik, mintha egy másolatról készült másolat másolata lenne. Az álmatlanság elhatárolt az élettől - kartávolságon kívül rekedt a valóság.

Én éppen ellenkezőleg élek, mint a zöm, mert én az illúzió világában éledek fel! Az úgynevezett ébrenlét számomra rémálom, enyhébb esetben tetszhalál!

Legyen az egy az az álom, amiért
küzdesz és itt vagy a világon!
Legyen a kettő az érzés,
az a tűz, az a bánat és megértés!
Hiába érzed az álmod, vérzik a világod!
Kell még valami más.
Legyen a tett ma a három!
A te világod most vár rád, nem is gondolnád,
három az egyben, és tiéd a valóság!

Lassan már nem tudunk különbséget tenni egy katasztrófafilm és egy valóságos katasztrófa képei között. Mozista klisékben gondolkodunk. Bár ez a nyakunkba varrt világ harsogó, szembántó, hazug és penge, egyáltalán nem ellentmondás, ha ekként folytatom jellemzését: egyszersmind fekete-fehér. Sajnos, a klisévilág rabjai csak fekete-fehérben bírnak gondolkodni. Immunreakcióval fogadnak minden tőlük idegent, vagyis nem banálist.

Nem a "mi lett volna ha" sirámait kell nyögnünk, hanem a valósággal kell foglalkoznunk. Azzal, ami lett, mert bizonyos dolgokon semmiképpen sem változtathatunk, hát legalább igyekezzünk kihozni belőle a legjobbat.

A valóságot, ami körülvette, legtöbbször nem sikerült szeretnie. Az emberek általában durvák, közönségesek és hangosak voltak.

A szenvedésnek egyetlen módja létezik: mikor elhiszünk egy gondolatot, mely harcba száll azzal, ami van. Ha az elme igazán tiszta, akkor az, ami van, megegyezik azzal, amit akarunk. Ha azt szeretnéd, hogy a valóság különbözzön attól, ami van, az olyan, mintha elkezdenél egy macskát ugatni tanítani. Próbálkozhatsz és próbálkozhatsz, és a végén a macska fel fog nézni rád és azt mondja, "miau". Azt akarni, hogy a valóság más legyen, mint amilyen, reménytelen.

Sokan azt gondolták, hogy az életem merő valótlanság, én ellenben mindig is tudtam, hogy igaz, mert akárcsak az igazság, csak ritkán volt tiszta, és sohasem volt egyszerű.

Néha úgy gondolom, hogy ezt a bolygót megigézték. Alszunk vagy transzban vagyunk, és valami azt láttatja velünk, amit ő akar, arra emlékszünk és azt gondoljuk, amit ő akar. Vagyis azok vagyunk, amiknek ő akar minket. Vagyis nincs igazi létezésünk. Valaminek a szeszélyétől függünk.

Az embert a képzelete jobban riasztja, mint a valóság.