Keze, szája, bőre elmossa az időhatárokat, hogy egyetlen órára éreztesse velünk a végtelent, még mélyebbre marja belénk a változó hangulatú szenvedélyt, még szorosabbra szője közöttünk az elválás lehetetlenségét.

Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik.

Táncolnék veled, zene sem kellene hozzá; néznélek s nem ügyelnék arra, hogy te vagy más meg ne lássa; ölelnélek, miként álmomban oly ösztönösen s gondolattalanul, mint még senkit, soha, s ezért félek tőled. Tőled félek.

Mikor jön el az én időm,
Hogy azt mondd,
Ha feléd megyek:

Szerelmünkért mi nők nem víhatunk,
Nem kérhetünk, csak kérőt fogadunk;
De én követlek, s menny lesz a pokol,
Ha majd kezedtől szívem haldokol.

A kísértéstől csak úgy szabadulhatunk meg, ha engedünk neki.

"Nem tudom, mi van velem", vallotta meg a leánynak könnyáztatta arccal, "de valahányszor megjelenik az úrnő az erdőben, fölfénylenek a falevelek, és minden virág énekelni kezd. Valami perzselő kobold bújik belém, és tüzes lesz tőle a vérem. Csak meglátom, és úgy érzem, hogy madárrá változom és elrepülök, pedig nyugton ülök a földön."

Azt akarom, hogy nézz, de azt is akarom, hogy erről ne tudjak.

Eddig sohasem éreztem, amit most érzek. Eddig sohasem féltem, hogy mi lesz, ha mégsem kellek. Most félek! Most akarom, hogy kelljek.

Ő a legteljesebb nő, ki valaha létezett, a legnőibb nő és a legkirálynőibb királynő. Csodálatra méltó személy, kihez a költői magasztalás nem szolgált többlettel, kire az álmodó mindig álmai netovábbjaként lel.

A szívem hoztam el. Csinálj vele
Amit akarsz. Én nem tudok mást tenni
És nem fáj nekem semmi, semmi, semmi,
Csak a karom, mert nem öleltelek.

Párnák között, arcodhoz epedezve
Te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett
és nem igazat tesz, aki örül
de szöges-örvül, vezeklő-övül
magam köré kötöm keserü tested.

Látod: a fecske útra kél,
hull a sápadt diólevél,
deres a szőlő, őszre jár -
ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Hát csak úgy szeress, ahogy szeretni érdemes. Semmivel sem törődve, szabadon hagyva engem.

Arcom fagyos és fehér,
szívem dobzörgése vad:
szorítsad szíved fölé,
talán ott majd megszakad...