A fantázia, Istennek hála, szétmarja az életet.

Volt egy műsorom, de nem tartott tovább fél évnél. Azt próbáltuk bebizonyítani az átlag nézőnek, hogy a kultúra, ad absurdum, akár még szórakoztató is lehet. Hogy nem csak egy szűk elit, az elefántcsonttornyukban élő értelmiségiek privilégiuma. Ez volt az elgondolás. Ami az eredményt illeti, azt hiszem, kudarcot vallottunk.

Az embereket inkább megérteni kell, semmint ítélkezni felettük.

Az a regény, amely meggyőz a maga igazságáról, akkor is igaz, ha tele van hazugsággal.

Nem vagyok boldogtalan, és szánalmat sem akarok kelteni senkiben. Vagyok, amilyen vagyok, s ennyivel meg is elégszem. Nagy vigasz, hogy van, akinek még nálam is rosszabb a sora. Lehetséges, hogy van Isten, de az adott történelmi pillanatban, s mindazok után, ami megtörtént velünk, ugyan mi jelentősége van ennek? A világ talán jobbá lett annál, amilyen? Igen, talán, de mivégre annyi kérdés? Sikerült megmaradnom, s noha a látszat csal, része vagyok az emberi nemnek.

Értek az élvezetekhez. Megvan hozzá az adottságom, amelyet az idők s a történelem során fáradhatatlanul tökéletesítettem, és szerénység nélkül állíthatom, hogy valóságos mesterévé váltam a gyönyörűségeknek. Pontosabban szólva annak, hogy miképp lehet az élet valamennyi gyümölcséből - még a rothadókból is - kifacsarni a gyönyör nektárját.

"Nem tudom, mi van velem", vallotta meg a leánynak könnyáztatta arccal, "de valahányszor megjelenik az úrnő az erdőben, fölfénylenek a falevelek, és minden virág énekelni kezd. Valami perzselő kobold bújik belém, és tüzes lesz tőle a vérem. Csak meglátom, és úgy érzem, hogy madárrá változom és elrepülök, pedig nyugton ülök a földön."

A szerelem a legrosszabb dolog a világon. Az ember megőrül, nem is törődik magával. A dolgok értelme megváltozik, az ember a legnagyobb őrültségekre is képes, és egy perc alatt elintézi magát egy életre.