Szó, hang, mosoly: édes pokol;
elbűvölt, nem tudom, mivel;
gyilkos-örök sebet ütött
belém, szép kék szemeivel.
De, szó, megállj, várj még, halál,
tán hozzám hajlik a kegye;
ha nem, tudom, hogy gyilkosom
lesz az az édes kék szeme!

Ha lelkem s lelked izmosan megáll
És némán összehajlik, szembenéz.
S lángot vet nyúlánk szárnyuk e merész
Illetés pontján...
Egy kis zugot vágyunknak s egy napot.
Ha vak halálba fúl is az a nap.

Egyetlen érintés felér tízezer szóval.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
Inkább csittítsd a szenvedést,
Csukott szemmel szoríts magadhoz,
Szoríts merészen, mint a kést.

Nincs híd, amely a múltba elvezessen
Hozzád, halott szerelmem!

Mindent akartam, ami nem volt az enyém. Ám amikor megkaptam, már nem pontosan az volt, amire vágytam.

És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg)
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Nézte a vele szemben ülő, mindegyre vonzóbbnak tetsző férfit, s annak cirógató, dédelgető, leruhátlanító tekintete láttán valamennyi pórusa, hajlata, zegzuga, sejtje felparázslott. Ezen újszerű érzékleteinek ősereje, hevessége mélységesen meglepte. Ez idáig kételkedett a szenvedelem-ábrázolások valószerűségében, melyek azt állították, hogy nem fikció, nem fantasztikum az ilyenféle taglózó hatású, teljességgel leküzdhetetlen, emésztő-gyönyörködtető, halálos vonzalom!

Boldogság, gyere haza,
késő van, gyere haza,
honnan jössz, nem érdekel,
nekem elég, hogy itt leszel!

A jó dolgoknak véletlenül, meglepetésszerűen kell megtörténniük velünk. Ha valami után nagyon vágyakozunk, úgy járunk, mint az, aki túl erősen szorít magához egy léggömböt: az álom egyszer csak kipukkan, s darabkái a semmibe hullanak.

Istenem, istenem, mily jó volna ennyi
Gyötrelmes valóból szebb álomra kelni!

Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?

A hajnal nyomában fehér lovamon ülve
Keresem a nőt, ki még meg sincs születve.
Egy dombon állok az álmok hegyén,
S mondogatom: ez nem is oly nehéz.

Lehet, hogy többé már vissza sem jövök - ha nem talállak, ha nem beszélhetek veled, ha nem mondod, hogy éljek tovább a kedvedért, a szívedért, a gyönyörű­ségedért, a szerelmedért... Ha nem lelem fel a hangodban a reggeli falevelek illatát, a kezed szorításában az álom ölelését és a szemedben a fényt, amely a kelő napé, amint fénylő, fehér kócsagmadarakat küld előre a borongós felhők közé, míg alant hidegen, szigorúan hullámzik az éjszakai tó.

Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem szégyellném.