Minden történet elmondásának eljön az ideje. Különben örökre a titkod foglya maradsz.

Az ember sosem tudhatja, mikor jön jól az eltitkolt információ.

Ez lett a legfőbb belső parancsom: mindent annak látni, ami. Azaz félrelibbenteni a fátylakat, amit gyakran az ember maga gyárt magának, hogy ne kelljen szembenéznie az élet "piszkos ügyeivel", végül úgyis mindenről, amit sikerült a maga tiszta valójában megpillantanom, kiderül, hogy végtelenül talányos. Alighanem a dolgok végső egyszerűsége a legnagyobb titok.

Többet tudsz rólam, mint bárki más. Szeretném, ha nyitott könyv lennék a számodra. Nem lehetne, hogy most lapozzunk egyet?

Egy ember, aki emberek között él, meg tud-e maradni rejtekében? A rejtőzködése már magában is árulkodó, és a visszavonult ember minden szava a ritkaság emlékezetességével hat a többiekre, és szinte kihívja a kíváncsiságot.

A jó trükk attól jó, hogy senki nem gondolna rá.

Mezítelennek érzem magam. Nem tudatosult bennem, hogy páncélként viselem a titkaimat, csak most, hogy lehullottak rólam, és mindenki annak lát, ami valójában vagyok.

Azt mondani, hogy nem érdekel a magántitokhoz való jog, mert neked nincs titkolnivalód, ugyanolyan, mintha azt mondanád, hogy nem érdekes a szólásszabadság, mert nincs mondanivalód.

A mennyországban nem lehetnek titkaink egymás előtt.

Amit rólam tudni kell, azt már mindenki tudja, amit meg nem, azt úgyse fogják megtudni soha.

Egyszer minden titokra fény derül. És minden csodára jön kétely.

A titkok olyanok, mint a kártyavár; előbb-utóbb összeomlanak.

Amit tenni fogunk, ne mondjuk el, s amit elmondunk, ne tegyük.

Én tudom, mit rejtsek el előled.
És így halvány esélye sincs a fénynek.
Erős eszköz a szégyen és düh.
De ellenem? Ugyan. Semmit se érnek.

Titoktartás az okosság pecsétje.