"A szerelem, amiből a házasságban szeretet lesz" - ez az egyik leghazugabb eufemizmus. Olyasmit jelent, hogy nem érzek már semmit a másik iránt, de eljátszom a világnak, hogy szeretjük egymást.
Létezik a zsigeri boldogságnak valami olyan éteri, akár misztikusnak is nevezhető birodalma, ami csak azok előtt nyílik meg, akik teljesen felszabadultan, tehát minden vallási-kulturális-társadalmi előítélet, bűntudat nélkül adják oda magukat, ténylegesen, önfeledten, maradéktalanul, minden rejtett rezerváció nélkül, azaz a másik gyönyöre nyitja meg az én gyönyöröm kútját, mondhatnám, valamiféle belső illumináció ez, fény, igen, fény, az én fényem, ami te vagy, vagy épp fordítva, ráadásul ez az egész maga az érzéki végtelen, noha másodpercekig tart. Vagy valószínűleg másodpercekig, mert az idő közben megszűnik, nincs.
Amit úgy nevezünk, hogy sors, az bennem van, a génjeimben, a szocializációmban, de ettől még napról napra és óráról órára választás előtt állok. Tőlem függ, megélem-e a sorsomat, és ha igen, hogyan.
Ha a maszk, amit viselek, már maga az arcbőröm, annál inkább le kell vetnem, ha belepusztulok, akkor is, nem vicc, utóvégre mégiscsak meg kéne tudnom, ki vagyok. Ha megteszem, ha sikerül, az hihetetlen, az maga az eufória. Kész megistenülés.
Az ember tele van töredékes, nem teljes értékű kapcsolatokkal a hétköznapi élet ezernyi színterén. Lehet ez munka, üzlet, barátság, flört, a szomszéd lakó, akármi, ebben mind van valamennyi szerepjátszás. De keresek magamnak egy társat, aki előtt levethetem az egész nap viselt maszkot, egy társat, akihez igazi, intim, érzéki viszony fűz, s ha tényleg sikerül megtalálnom, ez a legnagyobb dolog az életben. Mert nem könnyű. Nagyon sok együttélésből, együttjárásból, házasságból hiányzik ez az aktus, a magam odaadásának az aktusa, ami nélkül smafu az egész.
Ez lett a legfőbb belső parancsom: mindent annak látni, ami. Azaz félrelibbenteni a fátylakat, amit gyakran az ember maga gyárt magának, hogy ne kelljen szembenéznie az élet "piszkos ügyeivel", végül úgyis mindenről, amit sikerült a maga tiszta valójában megpillantanom, kiderül, hogy végtelenül talányos. Alighanem a dolgok végső egyszerűsége a legnagyobb titok.
Gyönyör és gyönyör közt lekottázhatatlan különbség lehet.
Mindenki rendelkezik magáról valamilyen képpel, vagy ahogy ma szeretjük mondani, imázzsal, s megelégedéssel tölt el bennünket, ha a világ megerősíti, elfogadja ezt a képet. Én meg azt gondolom, hogy ez közönséges hiúság, s épp ezért mellékes. Sokkal lényegesebb - sőt, talán az egyedül lényeges kérdés -, hogy fel tudom-e fedezni az önmagamról kialakított imázs mögött azt, ami a valódi, "rejtett", "titkos" arcom. Hogy ez mennyire veszélyes, nem tudom. Nyilván az, ha az önámításaim elvesztésével kicsúszik a talaj a lábam alól. De hát miféle talaj volt az akkor?
Az ember csupa diszharmónia és harmónia. A nagy vonzásnak könnyű lenne a lélek békéjét, az ellentétek elcsitulását, vagyis a harmóniát neveznem, ám tény, hogy a diszharmónia, a belső békétlenség, az elégedetlenség, a meg nem felelés, önmagamnak vagy másoknak, sokkal inkább sarkalló, előrevivő erő.