Egy hajó vagy a tengeren, de nem tudsz kikötni,
Mert megrágott a rendszer, de elfelejtett kiköpni.
Mit csinál az ember, aki felhagy minden reménnyel? Megmondta Dante. Elmegy a pokolba.
A lázadásában, kivetettségében, magárahagyatottságában, testi és lelki elesettségében megvetett ember, aki - neki felróható és rajta kívül álló okok miatt - az élet vesztese, ha másnak már nem is, az Örökkévalóságnak mindenképpen kell.
Tovább nem ámitom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.
A rosszra mindig még rosszabb következik. Az ember azt hiszi, hogy már megtörtént a legrosszabb, hogy minden rémálma eggyé olvadt egy képtelen és mégis létező, valóságos borzadályban, és egyetlen vigasza, hogy rosszabb már nem érheti - ha netán volna is ilyen, az értelme megpattanna a láttán, és már nem fogná fel. De a rosszabb igenis bekövetkezik, az ember értelme nem pattan meg, és az élet megy tovább. Úgy lehet, tisztában vagyunk vele, hogy a világ nem tartogat számunkra több örömöt, hogy amit tettünk, mindörökre megfoszt a remélt haszontól, kívánhatjuk, hogy vajha mi haltunk volna meg a másik helyett - és az élet mégis megy tovább. Felismerjük, hogy a magunk felidézte pokol mélyére süllyedtünk, és mégis élünk tovább, egyik napról a másikra - mert mást nem tehetünk.
Bárhová indulunk, az út vége ugyanaz lesz. Csodák pedig nincsenek.
A természet nem hagyja magát, és végleg elrontja azt, amit eleve hibásan készített. Csinálhat mindenki, amit csak akar.
Az ember többnyire nem egy összegben, hanem kis lépésekben adja fel az álmait.
A tiszti özvegy olyan, mint a ledőlt kereszt, jönnek a kutyák és levizelik.
Ha elszáll majd a legutolsó álom,
amelyben hittünk még egy kis nyarat,
s a napsugár is messze költözött:
reménytelen, nagy hómezők fölött
nekünk mi marad?
Az elkeseredett emberek minden őrültségre képesek.
Egy elmosódó arc,
egy mosoly. Soványka vigasz annak,
aki már semmit nem remél,
s mint beszennyezett kút fölé,
úgy hajol emlékei fölé.
És így lesz ez, tudom, hogy így lesz!
Ember vagyok: nem változom.
Epedni mindig: sorsom ím ez,
S tünődni elszállt álmokon.
Meghajszolt állat, elbotlik a test,
az értelem kibúvókat keres,
de míg lendülne hajdan büszke szárnya,
belátja már, úgyis minden hiába.
Álmos vagyok, gyáva, szegény,
Kinek se szándoka se terve -
Istenem hol lehetek én,
Az életem hol folyhat, merre?