Van egy kék madár a szívemben, ami állandóan ki akar szabadulni, de túl kemény vagyok vele, és azt mondom, itt maradsz bent, és nem engedem, hogy bárki lásson.

Mindenről az jut csak eszembe, hogy létezik valami jobb, valami, amiről lemaradtam. Miért is nem lehetünk inkább tudatlanok? Miért nem élhetünk és halhatunk úgy, hogy nem vagyunk annak tudatában, mennyire torz és lehetetlen élet ez?

A depresszió egyik legfontosabb tünete, hogy az ember nem lát reményt. Nem lát jövőt. Nem csak hogy nincs fény az alagút végén, de be is van falazva mindkét vége, és te bent rekedtél.

Néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne.
Persze nincs. Ez egyszerűen nem így működik.
Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben
egy-két szóval elengedem a fényt is.

Minden máskor és másképpen jön el, mint
azt az ember valamikor remélte,
vagy el se jön.

Az igazi kudarc, ha semmit sem teszek
azért, amire vágyom.

Ha látod a sűrű búzatáblát, gondolsz-e arra, mennyiféle magnak kellett elpusztulnia, hogy ezek kikelhessenek? Aztán learatják a búzát, táplálék lesz és visszakerül a földbe. Csíraként elpusztulni, vagy kivirulva tündökölni: tulajdonképpen mindegy. "Mindegy": ez a lét igazi neve. A mindennapi élet számára ez a tanítás érvénytelen. De te, ki a teljes reménytelenségig eljutottál: ha bármiben bizonytalan vagy, mielőtt megoldást keresnél, jusson eszedbe: Mindegy.

Nem tudván semmiért sem lelkesedni,
már hinni sem tudok,
szeretni sem tudok,
és reményem, mint parafa-dereglye
iránytalan hullámok szennyes árján
csüggedten imbolyog.

Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Semmilyen rémálom sem lehet rosszabb gondolat, mint a kegyetlenség, mely körülveszi, akárcsak a levegő, amit belélegez.

A kudarcom köpönyegként borult rám, elborított, lehúzott, én pedig feladtam a reményt.

A "volna" a világ egyik legalattomosabb élősködője, ugye tudod? Kirágja a lelked.

Úgy érzem magam, mintha lassanként szétolvadnék, de ezt is akarom, el akarok tűnni. Hirtelen kedvem támad, hogy telefirkáljam a narancssárga falakat - olyan ábécére van szükségem, amely könyvek kitépett utolsó lapjaiból, leszakított óramutatókból, hideg kövekből áll, és cipőkből, amelyekbe már csak a szél bújik bele.

Nem akarom, hogy mindig azt, amit
kérek, fordítva téve, lassan öljön,
megvonva tőlem kívánt bájait,
s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön.
Nem kell se bordélyház, se kínzókamra.
Azt akarom, remény, hogy hagyj magamra!

Gondoltam, jelentem,
jelentem, hogy fáradok,
hogy álmok nélkül álmodok,
s hogy a láthatatlanért lázongok,
pedig csak füst vagyok az erdőtűz után -
vihartól félve párolgok.