Szellemem tettekre szomjazik, amelyek azonban földi életem során aligha kerülnek napirendre.
Akinek nincsen jövőjébe vetett reménye, azt sajnálni lehet.
Azt mondják, az ember nem élhet remény nélkül. Nos, nem is él, hanem meghal.
Adott egy feladat és te feladod, mert hát elakadtál,
Mintha már nem is akarnál élni, ember, meghibbantál?!
Elmarad a megváltás, csak azok lesznek boldogok,
Kiknek a keserűségét saját vállon hordozod!
Feloldozott nem lehetsz ettől, csupán foltozott.
A szenvedés elkoptat reményt és hitet; magányos marad, nincs rá magyarázat.
Az öngyilkosság becstelen halál, csak a gyávának kiút.
Még bölcs emberek sem képesek hegyeket elmozdítani.
Én a saját jövőmet nem látom, nem is tudom, létezik-e egyáltalán olyan. Nem érzem, hogy lenne olyan ember az életemben, aki nélkülözhetetlen számomra, az "életem" pedig csak egy véget nem érő ivászat.
Végtelen ürességet éreztem. Ezt a csatát a legnehezebb megvívni. Közönségesen úgy hívják: reményvesztettség.
Az a szörnyű érzésem támadt, hogy elkerülhetetlenül közeledem valami felé. Mint amikor észreveszed, hogy az autód gurul lefelé a lejtőn (habár biztos vagy benne, hogy behúztad a kéziféket), és bármennyire szeretnéd, már tudod, hogy nem fogod utolérni, hogy a fékre taposs. Az autód össze fog törni.
Néha bizony jólesne föladni a meccset. Itt hagyni ezt az egész létet, úgy, ahogy van. Csakhogy az csúnya. Stílustalan, illetlen, ízetlen, ízléstelen. Felségsértő az élettel szemben.
A némaságnál nincs irtózatosabb. Az emberek talán akkor hallgatnak el olyan nagyon, amikor már egészen tehetetlenek.
Ha kiszolgáltatottnak érzed magad, azzal lemondtál önmagadról. Azzal ki is szolgáltattad magad. Akkor már nem vagy szabad ember.
Nem tudod, milyen érzés, amikor az ember csapdában van, beragad az életébe, reménytelenül. Próbálkozni, keményen próbálkozni és soha... soha nem érni el semmit.
Sötétítőn fák
árnyéka lebeg és én
el vagyok veszve.