Igen, az hiányzik, az egészséges élniakarás,
a minden bajt legyűrő erő és remény,
ami átlendít a holtpontokon, és segít,
repít tovább, amíg csak lehet,
a veszteségeket tudomásul veszi,
de oktalanul nem bánkódik, nem álmodozik,
a következő lépést latolgatja, és csak azt,
ha kell, mindent újrakezdve, más irányban
indul el sietve, tépelődés és kétely nélkül.

A magány föloldhatatlan jégtömb.
Előbb-utóbb megérkeznek rendre
a test gyötrelmei, a lélek
fogvacogtató látomásai.
S akkor úgyis magára marad,
egyedül vergődik minden ember.
S vigasztalásul még csak annyit:
előbb-utóbb elcsitul a sugárzás is,
és az ürességben már csak a hiánya fáj.

Egy elmosódó arc,
egy mosoly. Soványka vigasz annak,
aki már semmit nem remél,
s mint beszennyezett kút fölé,
úgy hajol emlékei fölé.

Ó, lányok! micsoda erő van a ti szemetekben.
Nélkületek éltem én sokáig, nékem a mosoly nem elég.
Tőletek retteg az éjszaka, a reménytelen ég,
ti kényszerítitek a halált is megadásra,
ne hagyjatok el soha, tanítsatok és szeressetek,
csüggedő szivemben reményt ébresszetek.
Ne botladozzam egyedül, mint árva szörny, az éjszakában.

El kell indulni bátran
hátra se nézve
berántani az ajtót magad után
akiket szeretsz
úgy is veled maradnak.

Megtanultam, hogy csak a tények számítanak, és többnyire nincs hitele az ígérgetésnek. Bizalmatlan vagyok; a hízelgő szép szavak leperegnek rólam. A jószándék könyörtelen buzgalmában is kételkedem. A handabandázó prófétákat sem kedvelem. Az igazság arcát fürkészem lankadatlanul, és rettegésem, kínzó és rejtőző kétkedésem, lemondásom és reménykedésem kikiabálom. Mást mit tehetnék?

Ha jót akarsz,
ne ítélj elhamarkodottan. Magadat csapod be,
ha nem figyelsz minden mozzanatra, ha
üres hólyagnak, ostoba fajankónak tartasz
bárkit is, mert nem érted, mert a véleménye más.

Meddig reménykedem még, s mit remél a lélek?
Ha izzó tűzben elenyészem, beismerem majd a vereségem?

Lassú kortyokban nyelném
újra és újra drága lényed
mámorító közelséged
soha meg nem unnám
veled a létezés szégyenét
elviselni megtanulnám
de fogytán már időnk
otthonunk és vesztőhelyünk
ez a sivár kietlen terep
ne sírj te gyönyörűséges
ne fordítsd el a fejed
öleljük inkább át egymást
vacogva hideglelősen
ameddig csak lehet.

Ténfergek a hajnali ködben
kiismerhetetlen torlaszok
csapadék és indulatok között
meg-megújuló reménykedéssel mégis
az emberi mértékkel mérhető élet
valahol itt lapulhat
karnyújtásnyira tőlem.

Voltam, aki voltam:
vakon tájékozódó,
mulatságosan képzelődő,
boldogtalan reménykedés,
szárnyatlan madár a porban.

Kényes voltál, önző, menthetetlen;
ugráló bohóc érted nem lehettem.

Álarcokat próbálgatunk fiatalon
aztán az egyik váratlanul arcunkra forr
s ott is marad letéphetetlenül
formázva torz vigyort
meglepetést vagy bárgyú mosolyt.