Ahol én lakom,
ott luxus a jövő,
s a holnap napsütést halogat.

Az ember sok mindent képes nélkülözni: az ennivalót, a vizet; de fény nélkül csak lekushad, és várja a halált, mintha a sötétség kiszívná minden életerejét.

A kétségbeesés a legőrültebb terveket is vonzóvá tudja varázsolni.

Amikor soha nem látjuk a fényeket, nehéz tudni, melyikünk is van a sötétben.

Semmi vagyok, a nullánál is kevesebb. Hideg. Láthatatlan.

Lombtalan lomb a mi lombunk,
Virágölő a virágunk,
Árnyéktalan az árnyékunk.

Ha a csatára gondolt, bátorságot látott a veszéllyel, egykedvűséget a szenvedéssel, hősiességet a balsorssal szemben. De itt nem volt más, csak kínszenvedés, jajgatás, vak rettegés, megtört testek és a küldetésbe vetett hit teljes hiánya.

A sötétből csak a sötétbe lehetett átlépni, sötétséghez szokott szemem el se bírt volna másféle fényviszonyokat.

Minél jobban erőlködsz, annál jobban rád telepszik a reménytelenség.

Akadt néhány újabb szerelme. De az első emléke valamennyit elrontotta; s hol volt már a vágy heve, az élmény friss zamata? Szellemi becsvágya is csökkent. Évek múltak egyformán; és élt tovább renyhe szívvel és munkátlan elmével.

Első érzése valami végtelen ámulat volt. Reményének e szertefoszlása valósággal összezúzta. Elveszettnek érezte magát, mint az örvény mélyére hullt ember, aki tudja, hogy nem segít rajt senki, és hogy meg kell halnia.

A remény hal meg utoljára.
Milyen kár, hogy előtte mi, emberek.

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Segítség, segítség,
segítség, érzem, az élet közelít,
pedig csak meghalni szeretnék.

Nincs értelme a hősködésnek. Különben is, hős csak az tud lenni, aki biológiailag erős, és rendben, rendes életkörülmények között él.