Ifjuságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

A középkorban talán azért voltak alázatosabbak az emberek, mert homokórájuk volt, és szüntelen látniuk kellett a lepergő homokszemeket. A mi óránk mutatója már körbejár, és egy kicsit becsap bennünket.

Olyan nincs, hogy életkor. Az öregedéshez a naptárnak nem sok köze van.

Lényem a szél fújja:
lapoz az Isten ujja,
minden betűm és pontom
boldogan beleborzong
az Ő lélegzetébe.

Az esztendők összeráncolhatják a bőrt, de az életbe vetett hitről való lemondás a lelket ráncolja össze.

A fiatalság olyan hiba, amely napról napra kevesbedik.

A némaság percei a legkegyetlenebbek. Így van ez a kihallgatáson, és így van ez a szerelemben. Temetésen szintén. Akár égi, akár földi idő van érvényben, a némaság perceit az ördög méri ki rozsdás-vasutas vekkerrel. Éveknek méri a percet, ezért lehet ilyenkor megöregedni.

Lassan jő az öregség. Az ember csak észreveszi, hogy nőnek a hegyek, egyre magosabbak lesznek, egyre hosszabb rajtuk az út, fölfele.

Az ember nem ősz hajával ír, hanem az eszével, amely pedig az esztendőkkel érettebbé szokott válni.

Mire megérünk, el is rothadunk.

Az emberben gyorsan változik minden; mire észbe kap, már nagyra nőtt a bensejében valami félelmetes féreg, amely zsarnokian magába szív minden életnedvet.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Az idő múlik, mi pedig múlunk vele.

A ráncok csak azt jelzik, hol a mosoly helye.

Nem vagyok keleti kényúr, nekem a fehér nyak, kármin ajak és orca, hajcsigák és -fürtök ékessége nem kell a szellem prométheuszi tüze nélkül, mert csak az a kevés fogna világítani akkor is, mikor elhervad rózsa és liliom, mikor a haj fiatal csillogása szürkébe fakul.